A dán Royal Bones (Királyi csontok) vadonatúj társulata voltaképp felfogható a svéd újcirkusz kirajzásának is: a kapcsolódási pontoknak se szeri, se száma: a dán együttes most, Budapesten játszott FUSK! című darabját például Rudolfsson stockholmi színházában mutatta be. A TRIX-ben közreműködött nagyszerű zenekar, az URGA szerepét ezúttal szinte hajszálpontosan töltötte be a Hanne's Alliance remek csapata: interaktív zenészek, remek mozgástudással, az akrobatákkal való elegyedés remek képességével, s sok mindenre hasonlító, hajlékony, izgalmas repertoárral (a játék talán legértékesebb eleme az együttes muzsikája volt).
A produkció Shakespeare világát emlegette műsora terepeként, amint a TRIX annak idején a skandináv mondavilág alakjait ígérte műsorába. Annak ott, emennek itt csekély nyoma volt: hiányérzetünk a hat évvel ezelőtt Budapestre hozott remekmű kapcsán emiatt se lehetett, most pedig ugyancsak nem Shakespeare hiánya volt a legszámottevőbb.
A TRIX fékeveszett, lehengerlő, faltól-falig tartó ötlethalmaza az újcirkusz, vagy tán így pontosabb: az akrobatikus táncszínház műfajában rejlő, megannyi lehetőséget vonultatta fel részegítő töménységben: olyan eufóriát, mint akkor, ritkán tapasztaltam hazai nézőtéren. A FUSK! (a szó svédül többek közt kontárt, selejtest, rászedést jelent) első harminc percében jószerével semmi igazán emlékezetes nem történt: Rudolfsson a játék második felében sorakoztatta fel - élvezetes - ötleteit, olyasféléket, amelyekből a svéd csapatnak készített rendezésében minden két percre jutott egy.
A nyitóképben régi skandináv vagy kvéker viseletet idéző, gyönyörű, fekete jelmezekben színre lépő akrobaták hosszan dögönyöztek egy jókora, fekete ugró-matracot, amivel aztán semmi érdemlegeset nem kezdtek.
Gyakori átöltözések során álltak be villanásnyi jelenetekbe, melyek egyike-másika kifejezetten egy diákszínjátszóköri helyzetgyakorlat szintjén mozgott: rakodtak gyümölcsösládát, megjelent az újcirkusz kedvenc gumicsontja, az elasztikus vászonpár, melybe lábait betekerve az akrobata lepöröghet a földig. Volt kötélmászás, hájpacnira tömött, mókás alakok sürgölődése, rémisztő parókákban szaladgáló koboldfélék, cilinderes bohócok hosszadalmas, álmosító jelenései, mígnem Rudolfsson kinyitotta végül nem éppen megtömött ötletládikóját. Idősebb mimus, igazán eredeti karakter játszott mosógép-talapzaton rövid, alsónemű-tekergető jelenetet, melyben megvillant valami halovány, pisla láng a TRIX elképesztő, bizarr humorából, majd egy fekete ruhás akrobata mutatott be valóban bravúros kötéltáncszámot, s láttunk egy már-már pazar demót arról, mit is lehet kezdeni egy dob alkatrészeivel. Az ember mindeközben nyugodtan elmélkedhetett azon, vajon meddig terjedhet az újcirkusz kedvelt fogásainak hatóköre: hányszor kell látni egy-egy kunsztot ahhoz, hogy már unalmasnak találjuk, egyáltalán, mi az előadás kategóriájának alsó határa. A jelentés, érték és attrakció tekintetében zavaróan kiegyensúlyozatlan előadás második felébe Rudolfsson megannyi ötletszilánkot, látványos képet, geget zsúfolt be. Az említett, idősebb, igen szuggesztív játékos, akrobata-clown játéka, fel-felbukkanása képes volt valódi előadássá kerekíteni a FUSK!-ot, ám az egymáshoz igen laza szállal fűzött darabkák inkább ötletbörze véletlenszerűen egymás után helyezett produktumainak tűntek. Az újcirkusz egyik legfontosabb tulajdonsága a jelentés, a kunsztokból összeálló tartalom, s a tartalommal megtöltött kunszt, végeredményben, a klasszikus értelemben, valóban létrejövő, kiteljesedő előadás. A svéd rendező e munkája ilyen tekintetben egyértelmű visszalépés. A darabból a kerekség élményén kívül a szenvedély, a különleges eszközök, tudás, műfaji összemosódás eredményeként létrejövő, nagy pillanatok hiányoztak igazán. Érzésünket pedig még a produkció végére tartogatott, rövid, szívszorítóan szép, páros trapéz-mutatvány sem tudta igazán feledtetni.
