A gyilkosság mentén kibontakozó, elharapózó faji gyűlölködés sötétre hangolja az előadás miliőjét. Egyik oldalon a magyar gazdák és családjaik állnak, másik oldalon a zsidó közösség, a keresztények által ferde szemmel nézett, furcsa szokásaikkal. A kulturális különbség mindaddig nem okoz gondot, amíg egy fiatal keresztény lánynak nyoma nem vész. Ekkor a magyar közösség felbőszül, és kegyetlen gyilkossággal vádolja meg a zsidókat, miszerint feláldozták a lányt szertartásukon. A történetbe e ponton kapcsolódunk be nézőként. A zsidók embertelen körülmények közt, ? kor- és élethűen ábrázolt ? falusi udvar óljában raboskodnak, egy önbíráskodó magyar gazda udvarán. Solymosi Eszter már csak visszajáró lélekként kísért a színpadon, örök követője, az eső kíséretében. Móric, az apját, vallását megtagadni próbáló, összezavarodott zsidó kamaszfiú szomorú titkot hordoz, kedvese volt a lány. Őt kísérti Eszter, de néhány remekül megrendezett, szép jelenet láttán elmosódnak a határok és már ő maga is a halott Eszter kísértőjévé válik. Kozmikusan tágul ki a kép és szakad két világgá: a földi és a halál utáni létezés finoman jelzett helyszíneivé. Amikor Móric önmagát boldoggá tevő pillanata megjelenik az udvaron lengedező lepedőn kivetítve, a sárból Eszter keze nyúl fel, az ő vágyakozása nyilvánul meg. A két fiatal metaforikusan ugyanannak a folyónak, a halálnak két partján áll: talán ezért emeli ? joggal ? darabjának központi szimbólumává a vizet Mundruczó Kornél. A lány első megjelenésétől kezdve zuhogó eső áztatja a földdel borított játékteret és a verbális szint segítségével lassan fény derül arra is, hogy Esztert egy örvény ragadhatta el a közeli folyóban, melynek partján titokban találkozgatott Móriccal.
?A posztmodern színház modellje a film? ? mondja Helga Finter, aki kissé leegyszerűsített megközelítésében a színjátszást csupán a polgári realista irányzatra korlátozza és a posztmodern színházat a montázsszerű megoldásaiban rokonítja a mozgóképpel. Más szakemberek persze vitatják e teóriát, de Mundruczó Kornél Tiszaeszlári Solymosi Eszter című darabjának esetében igaz, hogy a realistán fiktív világképet a rendező rendre montázsszerűen töri meg. Nem csak a jelenetépítésben borul fel a linearitás (a realista képeket sokszor szürreális víziókkal akasztja meg), hanem az ábrázolás módszerében is: a takarásban, az eszlári parasztház belső terében zajló jeleneteket Mundruczó meg sem próbálja valamilyen kreatív színházi fogással láthatóvá tenni, hanem másik művészeti ágához visszanyúlva, egyszerűen kivetíti. Ez a megoldás bár működik ? mert könnyen értelmezhető és sok alkalommal esztétikusnak is bizonyul ? mégis túlságosan nyilvánvaló; azt a hatást kelti, mintha a rendezőnek nem lett volna más ötlete a belső tér megmutatására.
