A versailles-i születésű, nagyszerű mezzoszoprán pályaindulása választások sorával vette kezdetét, hiszen tinédzserkorában annyi minden érdekelte és annyiféle irány vonzotta: az irodalom, a kommunikáció, a nyelvtudomány. Valamint természetesen a zene, az éneklés.

Koch az iskolai kórusban kezdett énekelni, aztán tizenhárom esztendősen Walesben, egy nemzetközi nyári program résztvevőjeként sor került élete első zenés színpadi fellépésére: az Alice Csodaországban gyermekopera-változatának egyik szerepében. Csakhogy a jelképesnek tetsző korai találkozás elszigetelt epizód maradt. Utána érdeklődése sok egyéb mellett a jazzéneklés felé fordult. A döntő elhatározáshoz végül (meglepő, ámbár Koch elszántságára igencsak jellemző módon) egy kudarc segítette hozzá: nem vették fel a Sorbonne Egyetem kórusába.

Sophie Koch mindig is csodálta Tatiana Troyanos felvételeit. A pályaválasztásának helyességében a Christa Ludwiggal való találkozás erősítette meg, a párizsi konzervatóriumban pedig egy korábbi nemzedék jeles francia mezzója, Jane Berbié tanította. Útja az opera világa, no meg a mezzoszopránok operatörténeti elitje felé ilyesformán egyszerre volt sorsszerű és mélyen átgondolt, személyes jegyű csatlakozás. Olyan, amelyhez talán még illett is a nehézkesebb indulás, a „senki sem próféta a maga hazájában” jelenségének megtapasztalása.  

A magas, elegáns megjelenésű – és legalább ennyire elegáns énekkultúrájú – Koch karrierje ugyanis nem Párizsból, hanem éppenséggel a londoni Covent Gardenből ívelt fel. (Jelentős részben a félig magyar származású casting director, Peter Mario Katona jó szemének és fülének, valamint bizalmának köszönhetően.)

Az énekesnő 1996-tól itt kezdte kiépíteni nemzetközi ismertségét és oly imponáló repertoárját, amely mára Glucktól Rossinin és Wagneren át egészen Poulencig ível. Valamint Massenet-ig, hiszen a legszélesebb, sőt valósággal globális operaközönség alkalmasint egy Massenet-szerep, a Werther Charlotte-jának megformálójaként ismerte és szerette meg: egy 2010-es párizsi előadás DVD-felvétele, s persze még inkább Koch 2014-es MET-debütálásának világközvetítése révén. Wertherként mindkétszer Jonas Kaufmann volt a partnere, s a francia mezzoszoprán művészi nagyságrendjét, meg kettejük pompás kémiájú együttműködését aligha méltathatja nagyobb elismerés, mint az egyenrangúság kimondása. 

Legyen szó bécsi vagy salzburgi Octavian-alakításról, daléneklésről, vagy épp párizsi Alkésztiszről, Sophie Koch mindig fényesen bizonyítja előadói kultúráját, hangjának kitelt szépségét. És valami olyat is, ami korántsem mindahány operai nagyságra jellemző: az önismeretét. Ez utóbbi ritka erény néha szinte már túlságosnak tetsző óvatosságra készteti. Így például mindmáig nem vette tettleg a repertoárjára Carmen szerepét, felmérve a túlzó elvárásokat, amelyeket ily esetben egy francia mezzóval szemben a közönség és a kritika támasztana. Merthogy lám, a művészi életművet olykor egy-egy bölcs nem is építheti.

László Ferenc írása az Opera Magazon téli kiadásban jelent meg.

Fotó: Patrick Nin. Forrás: Opera Magazin