Homo erectus seu sapiens paleohungaricus, vagyis egyszerűen csak: Samu
Néhány kődarab, állati és emberi csontmaradványok, lábnyomok, elszenesedett fa- és csontdarabok, laikusként csak ennyit lát az ember a vértesszőlősi őstelep leletmaradványaiból. Mégis elképesztő ismeretanyag olvasható ki a háromszázötvenezer évvel ezelőtt itt élt előemberek szokásairól, testfelépítéséről, az őket körülvevő természeti környezetről. Samu nyomában jártunk.
1965. augusztus 21-én Vértesszőlősön került elő hazánk és egyben Európa egyik legjelentősebb őskőkori lelete, a Samu néven ismertté vált előember nyakszirtcsontja. A Homo erectus seu sapiens paleohungaricus tudományos megnevezésű előember felfedezése európai viszonylatban is jelentősnek számít, Vértesszőlős az emberi tűzhasználat egyik első bizonyított helyszíneként világszerte ismert lett.
1962-ben Pécsi Márton geológus tartott gyakorlatot a vértesszőlősi mésztufabányában, amikor a vizsgált kőzetrétegek között őskori maradványokra bukkant. Értesítette az őskori kutatásokkal foglalkozó Vértes Lászlót, aki erősen szkeptikus volt a helyszínnel kapcsolatban, mert korábban a közelben, Tatán már rátaláltak neandervölgyi emberek maradványaira. Ezért azt gondolta, hogy a vértesszőlősi bánya szintén a negyvenezer évvel ezelőtt itt élt ősemberek maradványait tartalmazza.
A megkezdett kutatások azonban gyorsan bizonyították, hogy a helyszínen jóval korábbiak a leletek: ezt óriáshód és kardfogú vadmacska fogmaradványa igazolta elsőként, mivel ezek az állatok már kétszázhatvanezer éve, jóval a neandervölgyi ember megjelenése előtt kihaltak. A Gerecse lábánál található mésztufabánya a kőzetrétegeken átszivárgó esővíz és a mélyből feltörő forró vízben oldott ásványi anyagok lerakódásából alakult ki. Ezt a jelenséget Egerszalóknál ma is tapasztalhatjuk. A mésztufa-lerakódások kisebb-nagyobb medencéket hoztak létre, amelyekben tiszta forrásvíz gyűlt össze, s az előemberek és az állatok is előszeretettel jártak ide.
A mésziszapban növényi és állati lenyomatok, megkövesedett pollenmaradványok, lábnyomok maradtak meg, ezek alapján beazonosíthatóvá vált a korabeli flóra és fauna jó néhány fajtája. A tájat benépesítette a medve, az őz vagy a szarvas, az etruszk orrszarvú, a bölény, ezek lábnyomai fennmaradtak a kőzeteken. A flóra része volt többek között a fűz, a fagyal, az erdei fenyő, a kökény, a szeder és az orgona is. Samu korában az éghajlat meleg és nedves volt, az előemberek viszonylag kedvező természeti körülmények között élhették mindennapjaikat.
Mivel a közelben nem volt kovakő, amely a korai szerszámkészítés alapanyagának számított, az előemberek jobb híján az itt talált kavicsokat ütötték egymáshoz, hogy lepattintott éles szélüket szerszámként használják. Ezek az eszközök azonban még nem voltak alkalmasak vadászatra, Samu és családja a növényi élelem mellett valószínűleg elhullott állatokkal táplálkozott.
Tüzet még nem tudtak gyújtani, de rájöttek, hogy az állatok zsíros csontjait égetve hosszan meg tudják őrizni a parazsat, melyet földdel takartak le, és több nap után is tudtak tüzet csiholni belőle. Az elszenesedett fadarabok radiometrikus elemzése bizonyította, hogy a vértesszőlősi leletegyüttes 300–350 ezer éves.
A helyszín legértékesebb lelete az emberi nyakszirtcsont, amelyet egy mésztufamedence szélén több csontlelettel együtt találtak meg, egy úgynevezett csonttemetőben. Felmerült a kérdés, hogy Samu fogyasztotta-e az állatokat, vagy őt magát fogyasztották. A kannibalizmus szokásos viselkedési formának számított az őskorban, a lelet állati maradványokkal való keveredése utalhat erre is, ez sajnos nem dönthető el egyértelműen. Előkerült még két hatéves körüli gyermek tejfogdarabja is, ez igazolja, hogy ezen a területen embercsoport élt huzamosabb ideig.
Az őstelep legismertebb leletét Futó Jenő ásatási szakmunkás indítványára nevezték el Sámuelnek. Korábban kérte az ásatást vezető Vértest, hogy ha ő talál embermaradványt, akkor erre a névre kereszteljék. Vértes betartotta ígéretét, mivel épp Futó feszítette szét azt a korábban lerobbantott szikladarabot, amelyből napvilágra került a sárgás csontmaradvány, az előember koponyájának hátsó része. Az már csak a sors játéka, hogy mindez augusztus 21-én, Sámuel napján történt.
A vértesszőlősi őstelepen 1963 és 1968 között folytak az ásatások, és a feltárók kívánsága szerint a bányában, a leletegyüttes eredeti helyszínein hozták létre a régészeti parkot. Itt megtekinthető az elhullott és elejtett állatok feldolgozásának helye, ahonnan rengeteg állati csontmaradvány került elő. Látható egy lábnyomokkal teli mésztufalemez, Samu koponyájának rekonstrukciója, összevetve egy mai ember koponyájával, a tűzrakás maradványai és számtalan növénylenyomat is. Emléktábla jelöli Samu megtalálásának pontos helyszínét, és üvegtárlóban figyelhetők meg az egykor lakott mésztufamedence egymásra rakódott, ember által használt rétegei.
Az őskori emlékek nyomában járva izgalmas időutazásnak lehetünk részesei, ha az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum vértesszőlősi kiállítóhelyére látogatunk, de azoknak is szívből ajánljuk a látogatást, akik csupán a természet szépségében kívánnak elmerülni, hiszen a Gerecse növényvilága lenyűgöző.
Az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum Vértesszőlősi Régészeti Bemutatóhelye áprilistól októberig látogatható.
Fotók: Budai Kriszta / Kultúra.hu
