Vesszen az egyenes!

Titokzatos különcnek nevezi a tárlat Friedensreich Hundertwassert, a festőt, építészt, grafikust, bélyeg-, kárpit-, biovécé-, könyv- és papírsárkány-tervezőt (a kiállításon ezekből is látható néhány), azt a kalandort, aki viccet csinált a sorsból, viszont komolyan vette az életet. 1928-ban félig zsidó, félig keresztény gyereknek születni Bécsben sajátságos perspektívákat nyitott számára. Hundert(akkor még Sto-)wasser elég gyorsan megtanulta, hogy a rend látszata mögött valami egészen másféle szabály uralkodik, és egész életére nézve tanulságként könyvelte el: mindent fordítva kell csinálni. Úgy lett.

 

Zsidóként Hitlerjugend-karszalagot hordott, a háború alatt békés utcaképeket rajzolt (korán megmutatkozó eredeti tehetséggel), a '40-es években, miközben Európa újraszabályozta önmagát, ő folyton utazott és igyekezett kikerülni mindenféle fegyelem és kötelezettség alól. Japánból a fametszet iránti bámulatot hozta el, Marokkóból a ragyogó színek szabadságát, Párizsból a megváltoztatott nevét és a foltfestészet kifejezéstárát. Valóban különc volt, még akkor is, ha korszakonként és kultúránként megtalálta a saját képi fantáziájához közel álló elődöket vagy kortársakat - Klimttől a telezsúfolt felületeket és a színek között felragyogó arany, ezüst foltokat kapta, Schielétől a szeszélyes vonalvezetést, Klee-től a gyerekrajzok magasművészetté emelését, az '50-es évekbeli németországi "zöldektől" a harcias politikai megnyilvánulás jogát, az Übü királyt író Alfréd Jarrytól a "szent szar" méltóságát, a különböző grafikai sokszorosító eljárásoktól a művész totális térbeli szabadságát.

 

A botrányhős most mégis némi szelídítés után került a Szépművészetibe. A KunstHausWien anyagából, amely Hundertwasser hagyatékát gondozza, a gyerekkori ceruzarajzoktól, akvarellektől a vázlat nélkül készült kárpitokon át a japán fametszetekig, szerigráfiákig, bélyegtervekig, épületfotókig és a saját munkásságát kommentáló filmjéig sokféle mű került ide. Az időrendi, illetve műfaji megközelítés azonban makacsul tartja magát a tárlaton, ami ugyan darabjaiban értelmezhetővé teszi az életművet, de a pedáns rendben éppen a titokzatosság, a különcség csorbul. A foltosra maratott szürke acélfalak inkább trendi, mint ihletett díszletek, és noha íves hullámokban kanyarognak, nem feledve a mester intelmét a vonalzó pusztító veszélyéről, azért itt mégiscsak sorvezetők közé szorul a látogató. A festői, grafikusi és iparművészi életművet tálaló földszinti teremből a múzeum nagy csarnokán átsétálva jutunk a másik, jóval kisebb helyiségbe, ahol Hundertwasser jól ismert épületei - köztük a két kedvelt bécsi turistacélpont, a lakóház, illetve a KunstHaus - fotói láthatók. Ez már csak amolyan "ez is van még" adalék, pedig Hundertwasser utolsó évtizedeiben építészként legalább annyira jelentős alkotó volt, mint a többi vizuális műfajban. Környezetvédelmet hirdető akcióira utal a saját tervezésű humuszvécé, de a magyarázó szövegből nem biztos, hogy mindenkinek "lejön" Hundertwasser egyedi karaktere, az, hogy 1967-ben meztelenül tartott egyetemi előadást, vagy ahogyan öregkorában hajózott föl-alá a világ tengerein és művészetével figyelmeztetett a szabad élethez való jogra az eltömegesedett 20. században. 2000-ben, a hajóján halt meg valahol Új-Zélandon, még mielőtt a 21. század elkezdődött volna - pedig jócskán volna még szükség rá.