Szikár-kopár vidék, ahol játszódik és hozzá ugyanilyen mesélési mód, azaz dramaturgia. Cormac McCarthy (amerikai író, tizedik könyvénél tart, tudom meg, magyarul mindenesetre ez az első, és nem biztos, hogy ez is van, ha nincs a film leendő nagy durrja) mindenesetre tud mesélni: nem a világa gazdag és mély, hanem ahogy előadja történetét, az ragadja meg olvasóját. Thriller lenne a műfaja, meg road-regény, ha van ilyen. Mindenesetre bűn és üldözés.
Mintha a könyv elejétől kezdve egyvalaki beszélne. Mintha az ő szempontjából indulna a történet. Hibásan beszél vagy ír, nem tudni. Mindenesetre nem ismeri a vesszőt. Aztán snitt, megszólal az írói hang, rövid belepillantás egy történetbe, megint snitt, megint valaki beszél, hogy aztán azt a bizonyos elindított cselekményt egy másik szempontból nézhessük. Mert hogy mi történik pontosan - valami balul sikerült drogos mészárlás -, nem tudni, még csak közelítünk a történethez.
S míg kerülgetjük a sztorit, innen-onnan vesszük szemügyre - egy véletlenül arra járó és a történetbe bekeveredő kívülálló szemével, egy seriffével, helyszínelőkével, aztán a nem e műfajon iskolázottak számára egy kissé érthetetlen sorozat- és bérgyilkost, egy hitmant követve -, addig a feszültséget sikerül is fenntartani. Minthogy a feszültség fenntartása az írói célkitűzések és a műfaj netovábbja. Úgynevezett nehéz régióban vagyunk, átkelünk az amerikai-mexikói határon is, ahol mostanában annyi film játszódik (egy jót említenék: Melquiades Estrada három temetése, Tommy Lee Jones egyetlen rendezése, és egy csapnivalót, az Alkonyattól pirkadatig, George Clooney meg Tarantino).
Az írói trouvaille része a rontott nyelv (lenne), azaz hogy ez a lepusztult, fegyver-pénz bűvöletében élő világ nyelvileg is olyan, mint a Texas és Mexikó vidékén a növényzet: sivatagos. Nos a könyv írói (fordítói? nem hiszem) ötlete, hogy nem használ vesszőt, s ez néha már komikus hatású az írói leírásoknál, semmit hozzá nem ad, szikárrá biztos nem tesz, egy merő írói manír: "A kopasz hegyek sziklái hosszú árnyékot vetnek már a késői napsütésben keletre meg a sivatag reszketve vibráló pereme a mérhetetlen ég alatt melyről a távolban zivatarok koromfekete fátyla csüng alá félkörben." A tudat feltartóztathatatlan folyama? Ugyan már. Lehetett volna kihagyni magyarul a hosszú í-t, angolul meg... A cím szépen alliterál, Bart István jól fordít, de a vesszőt nem sikerült megoldani.
Ahogy merevedik a dramaturgia - mert nem lehet a végtelenségig csak ráközelíteni a történetre, egyszer csak már benne kell lenni -, úgy sivatagosodik a könyv, merthogy a történet vékonka: ártatlan férfi belecsöppen, többen - jók, rosszak - üldözőbe veszik. Kezdődik a vesszőfutás, az üldözés amerikai film- és ezek szerint irodalmi mániája, vesszők nélkül. És akkor már nincs az a dramaturgia, ami megmenti a sztori törékenységét.
Ezen a kietlen nyelvi, földrajzi, pszichológiai vidéken az író három dologhoz látszik érteni: a fegyverekhez, az autókhoz és a cipőkhöz. Megtudom például, milyen kocsitípus a pickup. Nem érdektelen cipő- és csizmamárkák tűnnek itt fel, strucc-, krokodil és gyíkbőr csizmákat viselnek a fiúk, pozitív és negatív hősök egyaránt. Párat ellenőriztem, egyik sem írói fikció, pár száz dollár egy efféle "veszterncsizma", ahogy régen mondtuk. Márkafüggés a javából, mint az Amerikai pszichóban az ásványvíz.
A regény vége felé az író szükségét érzi annak, hogy a szűk történetnek valami aktuál-amerikai kritikai felhangot adjon; itt már bicska beletörik fába. Hogy nem is ezek a fiúk olyan rosszak, hanem az amerikai társadalmon és az állam, s hogy régen nem ilyen vót, s Vietnám a hibás mindenért. Meg a drog, az ördög találmánya (magyar népi hiedelem szerint a pálinka az). A hártyavékony jég beszakad itt a társadalomfilozófia alatt, nincs, ami megtámassza, nincs hozzá történet írva, a moralizálás üresben kattog. Talán az a feleség, akivel éppen most közölték, hogy férje meghalt, s a tehetetlen seriff ott téblábol az ajtajában, a nő meg rámordul, hogy ha még egyszer együttérzését fejezi ki, lelövi - talán ezt a nőt és ezt a helyzetet kellett volna az elmélet helyett megírni, és akkor van irodalom is, társadalomkritika is.
Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék, Magvető, 2008.
