Glass eleve egy sajátos, hibrid alkotást hozott létre azzal, hogy három zongorára, négy énekesre és eredetileg nyolc táncosra írt darabot. Ez pedig még az összművészeti alkotásokat kifejezetten kedvelő Barta Dóra számára is izgalmas kihívást jelent, hiszen az eleve adott különböző műfaji minőségeket kell azonos neművé varázsolni a színpadon:

„A szószínházra szocializálódott néző kap egy különlegesen egyedi operai világot, amit valamilyen módon tud értelmezni és kódolni, ehhez még hozzáadódik a tánc és az annak az olvasatához illő egészen más attitűd.

Ez az alkotónak sem könnyű feladat, ugyanakkor arra is jó lehetőség, hogy létrehozzon egy, a korábbi munkáinál komplexebb produkciót.”

Sokszoros határhelyzettel indul a történet.

Egy árvaként maradt kamasz testvérpárt ismerünk meg. Elisabeth és Paul egymást választják, és nem a világot. Játékaikat már úgy átszövi saját szabályrendszerük, hogy képtelenek a valóságot látni, a lakás pedig, ahova bezárkóztak, lassan átalakul menedékhelyből egyfajta sötét és zárt univerzummá. Aki ide kívülről belép, áldozattá válik.

Carulla Leon Jessica a Veszedelmes éden egyik főszereplője
Fotó: Mitcsenkov Attila

Mindez az előadás vizualitásában pregnánsan jelenik meg.

Tihanyi Ildikó díszlete által jön létre a szürke dominálta érzéketlen, szeretetlen világ, amihez a táncosok transparent lényekként közelebb állnak. Kovács Andrea jelmezeinek színe is erre utal, míg a benne élők hiába küzdenek ellene.

„Bár a világok különállók, de mégis össze lehet kapcsolni őket. Hiszen a mű cselekménye és a librettóhoz kapcsolódó alapadottságai egy nagyon nyers, nagyon realista világban képesek olyan kódokkal is működni, amikben kevés lehetőség adott a szabad asszociációra.

Ezekben a helyzetekben egyféle eseménysort látunk. Ugyanakkor az is érdekes, hogy képesek »picture-in-picture« módjára működni egy másik világgal, ami viszont nem ismétli a már látottat, hanem jóval mélyebbre megy, és azt analizálja.”

Mintha az egyik helyen történne az okozat, másutt pedig az ok – magyarázza Barta Dóra az előadás koncepcióját. Az események nem szükségszerűen egyidőben, hanem egymáshoz képest elcsúsztatva jelennek meg.

Dobák Attila, az előadás egyik énekes főszereplője
Fotó forrása: BTF

A koreográfus-rendező számára a Veszedelmes édenben a testvérszerelem csupán csak az egyik téma a többi közül, nem a téma. Így az előadásban a fókusz Glasson és a librettón túlra, visszanyúlva a Cocteau-regényhez, a személyiség kialakulására kerül. Például annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy

adhat-e okot a rettenetes gyerekké válásra, ha valaki szeretettelen közegben, visszajelzés és minta nélküli létben kénytelen felnőni.

Ebben a folyamatban sokkal fontosabbá válik a kiindulási pont és a mögöttes tartalom, a zeneszerző minimalizmusa pedig lehetőséget biztosít a meditatív, hipnotikus elmélyülésre.

A teljes cikk az Opera Magazinban olvasható.