A milliárdosnő a személyes életbosszú évtizedek óta izzított tervével tér vissza lepattogzott patinájú, isten háta mögötti szülővárosába, hogy a nyomorult, tehetetlenkedő Güllen megváltó felvirágoztatá-sáért cserébe egy öreg életet, de friss halált vásároljon. A városka lakóinak (akiknek tán már csak egy vészharangjuk van, semmi egyéb) el kell dönteniük, anyagi boldogulásukért megfizetik-e a kért erkölcsi árat? Sorsalakító szerelmi dráma perújrafelvételé-ről van szó, amelyről a morál is többféleképp ítélhet. Európában élünk, vagy mi?! - a gülleniek tehát eleinte kikérik maguknak, hogy Alfred Illt - Claire Zachanassian, vagyis az egykori tinédzser Kläri Wäscher hűtlen szerelmesét - odavessék a különös igazságtételnek, melyet maguknak kellene végrehajtaniuk...
Zsótér Sándor szokása szerint nem törekszik a szerepek konvencionális behatárolására. Totyakos nagypapa helyett zöldfülű polgármestert játszat, aki azonban nem közéleti újonc (Szabó Kimmel Tamásnak a jó szimatú, folyékony taktikázás is elég a színészi súlyozáshoz), hűvös, gépies, mégis telivér karaktereket mozgat mind a bosszúálló, mind az áldozat holtudvarában (Vándor Éva, Ullmann Mónika, Ferencz Bálint, Háda János, Ömböli Pál, Maday Gábor, Dányi Krisztián, Friedenthal Zoltán - társaival együtt - egyként jó figura, a mindenmindegy-beletörődésű komornyik, Sztarenki Pál kiváltképp). Remek humorral állítja vissza azt a rég lejárt szavatosságúnak hitt dürrenmatti ötletet, miszerint a porfészek körüli erdők, tanyák flóráját, faunáját (Klári és Frédi légyottjainak hajdani széljárta ligeteit) városi polgárok jelenítik meg. Zöld Csaba, Gieler Csaba, Lévay Viktória és Kocsis Judit lefegyverző iróniával kakukkol, hajlong, susog, borul össze. Humor hessenti el a tragikus komédiából a moralizálást, melodrámázást. Épp ahogy a svájci író szerette volna. Ha a folyton váló-házasodó, ám női zenitjén már rég túljutott hősnő a fába vésett régi szerelmi jelképet, az obligát szívet keresi, Zöld meztelen, szőrös mellkasát tapintja, ha szú percegését véli hallani, Zöld szétnyíló ajka mögött koppintja a fogakat.
Ladányi Andreát mi sem öregíti a szerephez. A nagy ívű táncos karrier ezernyi sikere és töredelme feszül az aszketikus testben, a magukat lüktetőn látni engedő erekben. A szikétől szabdalt, művégtagokból egybeforrasztott Claire-fizikum elhitetéséhez elegendő egy fehér márvány kézfej-kesztyű, egy lábpótlékként felöltött harisnya - illetve a mozdulatok dallama, erotikája. Mintha a szerepet pár hét (a szokásosnál is rövidebb próbaidő) alatt tökéletesen elsajátító, fekete ruhás, kopár eleganciájú Ladányinak még a pillantása is üvegszemből vetülne a nagyszabású terv nagyszabású reménytelenségébe. A merő protézis nőalak a beszédével is uralja a színpadot, küldetéses gonoszsága csontsovány fájdalomba bábozódva forog, dől, várakozik a beteljesülésig.
Méhes László sem "hetven körüli" egót kölcsönöz Illnek, ám a kopasz fej, borostás arc, elhanyagolt küllem a beletörődő megvilágosodással, önfeladással egyre alkalmasabbá válik a kezdetben bizonytalanabbul körülírt férfi a mellékjeleket sem elhanyagoló lekottázására. Az Ill/Méhesre erősebben építő második rész kevésbé mellbevágó, mint a Claire/Ladányi körött zendülő első, ekkorra ugyanis kissé megszikkad a formanyelv, nem minden beállítás megmunkálása hibátlan. Különösen nem a nagy médianyilvánosságú városházi döntés (a "falugyűlés") jelenete, melyben az idősíkok kevert hangulati érzékeltetése, a kellékek alkalmazása és jelzése, valamint Zachanassian asszony két herélt és vak alattvalójának riporterként történő visszaterelése is problematikus. A darab keletkezésének (1956), a zsótéri koncepcióból következő játékidejének (1996) és a 2008-as jelennek az időmetszeteit egyébként termékenyen torlasztja egymásra a premier. Ungár Júlia erőteljes fordításának magyar szövegcélzásait a dramaturgi betoldásokkal (főként a ma robbanó tulajdonnevekkel) még felül is üti.
Ambrus Mária átjárható-átlátható kétdimenziós, színes játszóházi díszlete és Benedek Mari kicifruló, színütköztető jelmezkollekciója minden elismerést megérdemel. A széles kötéllétrákból könnyen válik Güllenbe vezető sínpár, a mértani alakzatok asszociatívan tárgyiasulnak, testiesülnek (mintha például amputált lábak lógnának alá a magasból), a katedrális rózsaablakát tarka dartskorongok alacsonyítják céltáblává, az oly fontos sárga szín a halvány drapptól a csauig, a narancs- és citromsárgáig járja át a teret, az öltözékeket. Tallér Zsófia egyszerűségében kitűnő - templomból, fonóból, köztérről egyként ismerős, mindegyik variációtól elrugaszkodó - zenét adott a helyenkénti énekbeszéd alá, amely viszont nem mindig szerves része a megjelenítésnek. Vati Tamás hol poénos, hol tartózkodó jellem- és helyzetkibontással táncoltatja meg az alakokat.
Az öreg hölgy látogatása olyan előadás, amelyben valamennyi közreműködő és az összes munkatárs az iránytűre figyelve, Zsótér szuggesztív instrukcióira ráhangolódva olvad Friedrich Dürrenmatt szövegébe - azaz e (talán már épp korosodni kezdő) szöveg és drámakonstrukció a szemünk láttára születik újjá, egyszerivé a József Attila Színházban.
