 |
Az Élőkép Társulaton belül elég markánsan kezd körvonalazódni egy új csoport, a Harmadik Hang Háza, mely jórészt Bársony Júliát és vizuális kommunikáció szakos, MOME-s tanítványait fedi. A Végtelen és az Ex libris után itt a harmadik "eposzuk", az Átjárók, melyben Bársony Júlia konzulensként közreműködött, és műfajilag igen hasonló az előzőkhöz: ismét egy interaktivitást (vagy annak látszatát) felkínáló, térspecifikus performansz-széria, egy látványos, megelevenedő, multimédiás installációsorozat tárul a nézők elé. Azt viszont mintha elfelejtették volna, hogy volt egyszer egy szépreményű társulat, Csabai Attiláé, mely a KompMánia névre hallgatott, és volt nekik egy nagyszerű előadásuk 1999-ben, az Átjárók. Nem szerencsés tehát a foglalt cím, ez nem elegáns gesztus, és meglehetős tájékozatlanságról árulkodik. Pedig az alcím, a tér-re-akciók, kifejezetten ügyes, és fedi a lényeget, hiszen a közönség egy 1000 négyzetméter alapterületű kiállításon bolyong - mely tucatnyi kisebb állomásra van osztva -, és a nézőre van bízva nem csupán az útvonal, hanem a bevonódás elfogadása/elutasítása is.
 |
Lehet, hogy túl sok Élőkép-előadást láttam már, és eleve túl sokat járok színházba ahhoz, hogy rendes, ún. "naiv néző" legyek, ugyanis az Átjárókból nekem hiányzik az az eredetiség és kreativitás, amely a Végtelenben és az Ex librisben még megvolt. Túl gyakori a "labirintus a labirintusban" tematika, a kézenfekvő mitológiai jelképek halmozása, a korábban már látott ötletek felbukkanása és a triviális közhelyek elszórása. (Arról nem is beszélve, hogy a "prototípus", Bérczi Zsófi labirintusa kb. tíz éve fut sikeresen a Szigeten, tehát az Átjárók sokszorosan tele van utánérzéssel.) Ettől még ez nyilván érdekes téma, amit a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatóinak is érdemes körbejárni, amennyiben vannak róla valóban eredeti gondolataik.
 |
Vannak magukba feledkező fiatal alkotók, akik csupán modellezni szerették volna saját labirintuselképzeléseiket, így láthatunk például hatalmas homokmandalát, melybe útvesztőket rajzolgat gazdája, és van olyan szereplő, aki űrhajósként lebeg a lehetséges választások özönében. Mindkettővel az a baj, hogy bár látványos, nincs benne semmi új: a Végtelenben felbukkant már egy nagyon hasonló szellemiségű homokmandala Bérczi Zsófitól, és hasonló asztronauta is előfordult már pár éve az Artus Don Quijote című előadásán. Számomra semmitmondó és ötlettelen a "könyvtár", a kisasztalra dobált könyvekkel, fellógatott címszavakkal, de különösebben nem érdekel a kaotikus gumitekervénnyel önmagát és territóriumát behálózó szereplő, vagy az ajtókat ki-becsukogató őrszem, de még a hatalmas, esetlen bábszörnnyé varázsolt Minótaurusz sem.
 |
Az élet és halál közelségét több élő installáció is példázza: az egyik állomáson például egy papírlapok között heverő, mozdulatlan női testbe ütközünk, mely mintha Poirot-t várná egy Agatha Christie-regényből, hogy az apró nyomokból kiderítse a halál okát, egy sötét sátorban mintha Párkák nyiszatolnák Ariadné fonalát, összeszőve a két mitikus gombolyag szimbólumrendszerét, és kicsivel odébb egy üvegkoporsós Hófehérke is beköszön a másvilágról, aki egy üvegpadló alól tapasztja tenyerét talpunkra, miközben a föld szétnyílik a jelenés hatására, a fűcsomók odébb vándorolnak. Talán ez utóbbi a legérdekesebb az összes ötlet közül. És vannak persze viszonylag egyszerű állomások, amik elég jól működnek, azáltal, hogy valóban aktivizálják a nézőt, például a magasban húzódó (az outdoor tréningek feladataira emlékeztető) kötélhágcsó, vagy a rögtönzött hangstúdió, ahol különféle effektekkel torzítják a vállalkozó szelleműek hangját, az apró camera obscura sátor, ahol a külvilág piciben visszavetül, a villanypásztor, mely a bolyongót kis elektromos csípésekkel fegyelmezi, vagy az első kapu, mely egy hatalmas vetítővásznon minden arrajáró testrészeit kaleidoszkópként szétszórva, tükrözve és megsokszorozva adja vissza.
Összességében egyáltalán nem érdektelen ez a hibrid-műfajú séta, de én sajnos sokszor mégis unatkozom, talán mert belengi az egész produkciót valami olyan kollektív pátosz és humortalanság, ami roppant fárasztó ekkora dózisban. Színháznak nem színház, amit látunk, multimédiás technikák terén pedig egy Kitchen Budapest bemutató szórakoztatóbb és naprakészebb. Hol van a Végtelen árnyékgyűjtő portérajzolójának vagy az Ex libris betűtésztás paradicsomleves-vacsorájának pimasz könnyedsége? Hiányzik.
