Ül egy férfi egy padon, és mesél. A szüleiről, öt testvéréről, gyerekkoráról, ifjúságáról, a sorkatonaság kijátszásáról, elmegyógyintézetről, zenéről, versekről, barátokról, szerelemről, öt gyermekéről, halálról, munkáról, Tarr Béláról. Közben archív felvételek közvetítik a kádári megtorlás félelemmel átitatott hangulatát, a rendszerváltás szelét, az új élet reményét. Mintha az apánk ülne a padon, és mesélne arról, hogyan lett belőle az, aki. Víg Mihály a róla készült portréfilmben egyszerre narrátor, főszereplő és mellékszereplő. Elbeszélő, hiszen a rendezői koncepció szerint a legfontosabb feladata az volt, hogy 1957-től 2022-ig mindent mondjon el, ami az életét meghatározta. A filmkészítésben jártas művész eleget tett az alkotói kérésnek. Főhős, hiszen  a saját sorsáról beszél. Ő áll a középpontban, minden sztoriban az ő élményei a legfontosabbak. De mellékszereplő is, hiszen a sorsát formáló személyek legalább olyan lényeges szereplői múltnak és jelennek, mint a zenész számára a hangszere.

Visszaemlékezéseiből megismerjük a Balaton együttes és az Európa Kiadó történetét, a Hit Gyülekezetének szerveződését és Tarr Béla munkásságának eleven korszakát.

Kécza András rendező ötödik műve klasszikus portréfilm: az a fajta alkotás, amit minden kezdő zenésznek látnia kell, hogy megértse, milyen rögös út vezet a telt házas koncertekig, a saját közönségig és a szakmai elismerésekig. Az Ott torony volt című film tehát tökéletesen megállja a helyét könnyűzene-történeti dokumentumként.

Megtudjuk, hogy Víg Mihály olyan családból származott, amelyben édesapja cigányzenegyűjtőként Kodály Zoltánnal is kapcsolatban állt, és a gyermekeit zenére tanította. Egyértelművé válik, hogy Víg életének mennyire fontos része a ritmus. Azt hihetnénk, hogy a következő történetben már a zeneművészeti tanulmányairól lesz szó, de kiderül: nyolc általánossal kezdte a felnőtt életét. Őszintén mesél arról, hogy

a gimnáziumban a reménytelen tanulók közé tartozott, és miután minden nyelvből megbuktatták, második év elején már nem ült vissza az iskolapadba.

Ehhez hozzátartozik az is, hogy az elemit öt helyen járta ki.

Már fiatalon belekóstolt az élet keserű oldalába. 15 éves volt, amikor dolgozni kezdett, miközben egyik barátjától ment a másikhoz. Igazán sehol sem lakott, mindenhol addig maradt, ameddig engedték. Hab a tortán, hogy ebben az időben kapott behívót a katonasághoz. A film egyik legszórakoztatóbb része, ahogy elmeséli, milyen gyógyszerek és alkoholos italok együttes fogyasztása kellett ahhoz, hogy elmegyógyintézetbe kerüljön, és végképp alkalmatlannak nyilvánítsák a sorkatonaságra. Ekkoriban, a korabeli klubokban találkozott a magyar művészeti szcéna későbbi jeles alakjaival: Bódy Gáborral, Pajor Tamással és Lukin Gáborral.

És ekkoriban alapította meg a Balaton zenekart.

Újból azt hihetnénk, hogy ennyi fiatalkori kalandozás után vége a fordulatoknak: jöhetnek a nyugodt felnőttévek, a családalapítás és a filmzeneszerzői pálya. De Víg Mihály nem hallgat el semmit azon a padon, és szélsőséges őszinteséggel idézi fel a Hit Gyülekezetének szerveződését, 1979-ben, amikor Németh Sándor oldalán maga is gyakorolta a kisegyház furcsa rítusait. Igaz, legfeljebb néhány hónapig, mivel hamar felismerte, hogy ahol emberek csoportosan átkoznak másokat, és uralmi rendszert kovácsolnak egy baráti közösségből, ott neki nincs semmi keresnivalója.

De a kilépéssel egyedül volt. Felesége megszállott tagja maradt a gyülekezetnek, és mint Víg elmondja, akkoriban másról sem szóltak a napjaik, mint hogy az asszonyt a fanatizmusáról lebeszélje. Nem járt sikerrel. Öt gyermekének anyja 1994-ben meghalt. Erről bővebben Bartus László 2020-ban megjelent, Fesz lesz című könyvében mesél, amelyben a gyülekezetet hibáztatja szerelme haláláért. A filmből annyi derül ki, hogy rokonok segítségével, maroknyi fizetésből nevelte gyermekeit, és hogy ez a tragédia sarkallta komoly alkotói munkára. Ebben az időszakban a Balatonban és az Európa Kiadóban is játszott, verseket írt, művészetszervező szakra járt a Pécsi Tudományegyetemre, és megismerte a későbbi pályáját meghatározó rendezőt, Tarr Bélát.

A portréfilm három egységének legfontosabb, egyben utolsó része Víg Mihály Tarr-korszaka.

Itt tudjuk meg, hogyan lett filmzeneszerző a lógós kamaszból és a Balaton frontemberéből, hogyan szerzett zenét az 1980-as, 90-es évek ikonikus művészfilmjeihez: a Kárhozathoz, a Sátántangóhoz, a Londoni férfihoz és A torinói lóhoz. De nemcsak ezért fontos eleme a Tarr-etűd a portréfilmnek, hiszen nem egyszerű visszaemlékezésről van szó, hanem a rendező Tarr Béla iránti tiszteletéről, a magyar art house utolsó műveiről és arról is, milyen meredek lejtőn haladt tovább ezután a magyar filmgyártás és zenei élet. Ezt tükrözik a beúszó dalok, Víg Mihály beletörődése és az is, hogy a rendező hagyja ezt.

A remény kedvéért még visszatekintenek az 1970-es évek Batthyány terére,

ahol az ifjúsági klub előtt százasával halkan lázadó fiatalok zenekarokat kezdtek alapítani (ekkor alakult a Mandoki Soulmates), vissza a szintén fontos Moszkva térre és azokra a lelkes, elszánt huszonévesekre. A 65 éves magyar zeneszerző, versíró, dalszövegíró, gitárművész, énekes, színész polihisztor a következővel zárja a mesét: „A rendezőnek mindig igaza van. És ha nincs igaza, akkor életbe lép az első paragrafus.”

Vermes Nikolett

Fotók: Kontra/Cirko Film