Május 17-e a homofóbiaellenes világnap. A dátum onnan ered, hogy 1990-ben ezen a napon törölte az Egészségügyi Világszervezet (WHO) a homoszexualitást a Betegségek Nemzetközi Osztályozásából. 2005 óta a világnapot Magyarországon is ünneplik.
A homoszexualitás nem betegség, amint azt a WHO-val összhangban több ENSZ szervezet is deklarálta. A homofóbia félelem, idegenkedés a homoszexualitástól, illetve a homoszexuálisoktól. Tágabb értelemben a homoszexuálisokkal szembeni ellenérzések, hátrányos megkülönböztetés általános megnevezése.
Jóllehet az elmúlt évtizedekben több országban is jelentős eredményeket sikerült elérni a meleg egyenjogúság terén, sok helyen még ma is komoly diszkriminációval kell számolniuk a leszbikusoknak, melegeknek, biszexuálisoknak és transzneműeknek. Annak ellenére, hogy a leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű közösségnek egyre több jogot sikerült kivívnia az évtizedek során, néhány afrikai és arab országban még mindig börtön vagy halálbüntetés jár a homoszexualitásért. Az uniós országok többsége valamilyen formában elismeri az azonos nemű párok együttélését, de a szabályozás országonként eltérhet. Mindez akkor okozhat problémát, ha egy pár külföldön szeretne letelepedni.
Az EU Alapjogi Chartája tiltja a szexuális orientáció miatti hátrányos megkülönböztetést, az EU elkötelezett a homofóbia elleni küzdelem iránt. Az elmúlt években több olyan állásfoglalást is elfogadott az Európai Parlament, amelyben elítéli a diszkriminációt, és kész tenni azért, hogy a következő generációk nyitott, diszkriminációtól mentes, toleráns környezetben nőhessenek fel.
Jelenleg a világ több mint 130 országában ünneplik meg május 17-dikét, beleértve 37 olyan országot is, ahol jelenleg még törvénybe ütköző az azonos neműek szexuális érintkezése. Világszerte több ezer kezdeményezés és esemény kapcsolódik a homofóbiaellenes világnaphoz.

A hipertónia (magas vérnyomás) világnapjának ötletét a Hipertónia Elleni Világszervezet (World Hypertension League) vetette fel. Célja, hogy felhívja a figyelmet a kezeletlen magas vérnyomás súlyos szövődményeire, valamint a prevenció és az orvos–beteg-kapcsolat minőségének fontosságára.  A hipertónia ugyanis globális egészségügyi probléma. A szív- és érrendszeri betegségek, az agyi érkatasztrófa (stroke), továbbá a vesebetegségek legjelentősebb rizikófaktora a magas vérnyomás. Hazánkban a magas vérnyomás népbetegségnek számít, és összefüggésbe hozható majdnem minden nyolcadik halálesettel.

1865. május 17-én Párizsban húsz ország képviselői aláírták a Nemzetközi Távközlési Egyesület létrehozásáról szóló alapító okmányt. Ennek emlékére 1968 óta tartják a TÁVKÖZLÉSI VILÁGNAPot.

DSIDA JENŐ (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.): költő. 
Apja, Dsida Aladár, a közös hadsereg mérnökkari tisztje volt, anyja, Csengeri Tóth Matild, gazdag földbirtokos családból származott. 1910-ben családjával Budapestre költözött, 1914-től anyai nagyszüleinél Beregszászon élt. 1919-ben visszaköltöztek Szatmárnémetibe, Dsida Jenő ott végezte gimnáziumi tanulmányait. 1924-ben jelentek meg első versei Benedek Elek Cimbora című gyermeklapjában. 1925-ben érettségizett, beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, de tanulmányait nem fejezte be. 1927-től a Pásztortűz technikai szerkesztője, 1930-tól társszerkesztője. 1928–29-ben a Maros–Torda megyei Abafáján a báró Huszár családnál házitanító. 1929-ben a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja lett, először vett részt a marosvécsi Helikonon. 1930-ban az Erdélyi Irodalmi Társaság tagjává választották, részt vett az Erdélyi Fiatalok című lap megalapításában, amelynek főmunkatársa is volt. 1931-ben az Erdélyi Katolikus Akadémia tagja és titkára. 1932-ben a nagyváradi Erdélyi Lapok (Új Lapok, Magyar Lapok) kolozsvári tudósítója, novemberben Falteceniben, majd Iaşiban katonáskodott, de szívbaja miatt leszerelték. 1933-ban a romániai PEN Klub magyar tagozatának titkára. Egy zarándokcsoporttal Olaszországba utazott, fogadta őket a pápa. Dsida Jenő 1934-től a Keleti Újság szerkesztője, a nyelvművelő rovat vezetője. Erdélyi írókkal magyarországi előadókörúton vett részt. Az Erdélyi Szépmíves Céh lektora. 1937-ben megnősült. 1938 elején meghűlt, s betegségéből gyenge szíve miatt nem tudott felépülni.
Korai költészete a századvégi és a nyugatos líra hatását mutatja, kiváló formaérzék jellemzi. Kolozsvárra költözve az expresszionizmus és a szabad vers hatott rá. Leselkedő magány (1928) című kötetében a háború utáni fiatal nemzedék csalódásának és magányának adott hangot, szorongásaira a természetben keresett feledést. Igazi megnyugvást akkor talált, amikor a (neo)katolikus reformmozgalommal találkozva mélyen átélt gyermekkori vallásossága erősödött meg. Mint második kötetének (1933) címadó verse, a Nagycsütörtök mutatja, Krisztus áldozatvállalásához hasonlította a kisebbségi költő sorsát. Amundsen kortársa című versének tanúsága szerint szolidaritást érzett a szenvedők és a szegények iránt.
A Nyugat harmadik költőnemzedékéhez hasonlóan ő is a bukolikus idillben kereste a megbékélést. Életének delén írta epikai elemekkel átszőtt lírai beszámolóit: a Kóborló délután kedves kutyámmal játékos hexameterekkel fejezi ki a természetben megújuló lélek önfeledt örömét; a Miért borultak le az angyalok Viola előtt pedig merengő érzésekkel és dévaj erotikával ünnepli a szerelmet. Angyalok citeráján (1938) című posztumusz kötetében igazi „poeta angelicusként” talált új hangot, egy valóság fölötti létben, szentek és angyalok között lelte meg a vigasztalást (Chanson az őrangyalhoz). A keresztény szeretet engesztelő érzésével szólt a többi emberhez (Vidám kínálgatás keresztényi lakomán). Betegsége miatt elhatalmasodott rajta a félelem; elégikus költeményekben panaszkodott az élet múlékonysága miatt (Harminc év közelében, Hulló hajszálak elégiája, Az élettől búcsúzva) a keresztény sztoicizmus gondolatkörében vigasztalódott (Út a Kálváriára). Tükör előtt (1938) című hosszabb önéletrajzi költeményében a verses regények hagyománya szerint adott számot ifjúságáról, az első szerelem történetéről és az erdélyi irodalomról, ennek nagy egyéniségeiről. 1940-ben megjelent Psalmus Hungaricus című költeményében a közösségi hűség és a történelmi felelősség szigorú erkölcsét szólaltatta meg: azt a hangot idézte fel, amely Kecskeméti Vég Mihály zsoltárában és Kodály Zoltán kórusművében szólal meg.
Hitvallást tett a szétszóródott magyarság mellett, nemzeti egységre szólított, a történelem végzetes erőivel fordult szembe. Dsida Jenő kiváló formaművész; az avantgárd vívmányait, különösen a képzettársítások szabadságát megőrizve újította fel a klasszikus hagyományokat: a kötött versformát, az arányosan szerkesztett szóképet, a fegyelmezett versszerkezetet. Nagy műveltségű műfordító, francia, latin, német, olasz, román költőket tolmácsolt; különösen Trakl-fordításai jelentősek. Írt néhány elbeszélést, és rendszeresen szerepelt esszéivel, bírálataival és útibeszámolóival.

(Pomogáts Béla szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

BÁRÁNY DEZSŐ (Budapest, 1871. május 17. – Budapest, 1942. február 19.): hegedűkészítő mester, nemzetközi hírű koncerthegedűk megkonstruálója. Tanulmányait 1887-ben Bécsben kezdte meg, néhány év múlva a Reményi-féle hangszergyárba került. 1907-ben saját műhelyt nyitott. A hegedűket évszázadokkal öregebbnek mutató lakktalálmánya segítségével utánozta a régi mesterhegedűket (Stradivarius, Guarneri, Guadagnini, Zanoli stb.), de sok hegedűt szignált a saját nevével is. Találmányára felfigyelt egy amerikai műgyűjtő, Fred Chamier, aki Budapesten műhelyt rendezett be a számára. Több segéddel dolgozott. Hangszerei mind külföldre kerültek (javarészt Amerikába). A háború után számos kitüntetést kapott, 1928-ban Magyarország aranykoszorús mestere lett. Karbantartotta Hubay, Plotényi, Vecsey Ferenc és mások hangszereit. Haláláig építette kiváló koncerthegedűit.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1996. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

Balatonfüred első fürdőorvosa, Oesterreicher Manes Jószef (Óbuda, 1759. május 17. – Bécs, 1831. december 14.) hazánkban az első olyan zsidó vallású orvos volt, aki II. József türelmi rendelete folytán 1782-ben megkapta a doktori képesítést. Zala megye főorvosaként a budai ásványvizekről írt disszertációt, amelyben a balatonfüredi gyógyvízről is megemlékezett. Ennek hatására 1785-ben balatonfüredi fürdőorvossá nevezték ki. 17 esztendeig töltötte be ezt a hivatalt; tulajdonképpen neki köszönhető, hogy az addig jobbára ismeretlen helység divatos fürdőhellyé fejlődött. Előállította a Sal mirabilis nativus hungaricus elnevezésű hashajtó sót, amelyről könyvet is írt. Az élelmiszerek hamisításának felismerésére szolgáló készüléket szerkesztett, melyet Ferenc császárnak is bemutatott. 1802-től haláláig Bécsben praktizált.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudománytörténeti Intézet, Magyar Életrajzi Lexikon)

A fémalakítási technológia elméletének egyik megalapozója, GELEJI SÁNDOR (Nagykikinda, 1898. május 17. – Budapest, 1967. november 3.) a budapesti műegyetem gépészmérnöki karán kezdte tanulmányait, majd a soproni egyetemen szerzett kohómérnöki diplomát. Kezdettől a kohászati meleg- és hidegalakítási technológiák elméleti, mechanikai problémái foglalkoztatták. Az addig csak empirikus alapon kidolgozott gyártási eljárásokat komoly matematikai számítások és elméleti megfontolások alkalmazásával új alapokra helyezte. Nagy ipari gyakorlatra tett szert a Magyar Rézhengerműveknél 11, majd a Csepeli Fémműben 14 év alatt. Üzemmérnökként kezdetben a hengerművek és huzalhúzó berendezések tökéletesítésével foglalkozott. Doktori disszertációját – szintén gyári munkája mellett – a meleg- és hideghengerlés témaköréből írta. A fémalakításnak szinte minden területén otthonos volt: elméleti számításokat és gyakorlati kísérleteket végzett a rúd- és csőgyártás, a kovácsolás, a mélyhúzás és huzalalakítás területén. Még gyári munkája során magántanári képesítést szerzett. 1949-ben leköszönt csepeli állásáról és a soproni, majd az egyetem átszervezése után a miskolci kohómérnöki karon végzett oktató- és kutatómunkát. Az ő nevéhez fűződik a kohásztechnológus szak megalapítása, tananyagának kidolgozása. Számos könyvet, egyetemi jegyzetet írt. Tagja volt az Akadémiának, munkásságát két alkalommal is Kossuth-díjjal ismerték el.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Magyar Életrajzi Lexikon)