Előbb 1986-ban, majd egy nagy ugrással 2002-ben is jártak Budapesten, utóbb a Budapest Kongresszusi Központban. Nagy öröm, hogy a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben végre pompás akusztika és méltó körülmények fogadták őket. És népesebb közönség, mint legutóbb. Akkor a jóval kisebb helyen szűk kétharmados ház volt, ezúttal szinte megtelt a hatalmas koncertterem. Még mondja valaki, hogy egy helynek nincs vonzereje. Persze az is lehet, hogy a historikus zenélés iránt ugrott meg ennyire az érdeklődés. A LOW elnevezésű holland-flamand kulturális fesztivál zárókoncertjén Telemann
Vihar-ódáját és
Jézus feltámadása és mennybemenetele című oratóriumát adták elő. Szólisták:
Deborah York,
Francine van den Heijden - szoprán,
Bogna Bartosz - alt,
Tilman Lichdi - tenor,
Klaus Mertens,
Ekkehard Abele - basszus.
A két produkciót Koopmanon és együttesein kívül az egyik szólista, a nagyszerű Klaus Mertens kötötte össze. Ő gyakori vendég volt itt azokban a boldog időkben, amikor a Hungaroton virágkorát élte, neves külföldi énekesek váltották egymást a stúdiókban, ahol számtalan régi zenei felvételt is rögzítettek, köztük sok világelsőt, melyek sorra nyerték a nemzetközi díjakat. Nem egyen közreműködött Klaus Mertens. A Hungaroton akkoriban sokat tett azért, hogy elfeledtesse a "Telemann, a méltatlanul elfeledett szerző" címkét. Telemann saját korában Händelnél és Bachnál is népszerűbb volt, messze termékenyebb, mint bárki a zenetörténetben, és legalább annyira tehetséges, mint kortárs barátai. Népszerűsítéséért fáradhatatlanul dolgozik a Telemann Társaság magyar vezetője, Székely András zenetudós, de mintha szélmalomharcot vívna: nehéz a magyar pódiumok makacs Bach-repertoárja mellett helyet kivívni ennek a nagyszerű komponistának, pedig mindennél többet segítene megismerésében, ha sűrűbben szerepelne a koncertek műsorain.
Ezen az estén a még a ritkánál is ritkábban hallható Vihar-óda és a húsvétot megelőlegező Jézus feltámadása és mennybemenetele csendült fel. Előbbit az 1755-ös lisszaboni földrengés ihlette, ám nem földrengés-, hanem csöndes viharzene született. Nem az elemek dübörgése hallik, inkább isten dicsőítése, a szél, eső, víz játéka némi villámlással és mennydörgéssel. Sziporkázó, gazdag, szellemes muzsika, megannyi, a korban szokatlan megoldással. Ezek mind Telemann zenéjének sajátosságai is egyben, mint a pazar, rendkívül friss, üde hangzás. Semmilyen barokkos burjánzás, nehézkesség, körülményesség, monotónia, helyette derű, kedv, ötlet. Az előadás tükrözte mindezt. Mindkét mű előadása ezer színben tündökölt, a könnyed és üde hangzás rímelt a művekre. Nem pátosz, hanem nemes emelkedettség, a természet erői és Jézus feltámadása felett érzett öröm csillogott a zenekar játékában, a mindössze 21 tagú, ám fényesen szóló Amszterdami Barokk Kórus minden hangjában és a kiváló szólisták énekében.
Koopman korát meghazudtolóan dinamikusan és fiatalosan dirigált, nyoma sem volt holmi avítt, poros, korhű zenélésnek: XXI. századi hangzáshoz méltón szóltak az autentikus hangszerek. Mert hát nem is annyira az a lényeg, hogy bélhúrok vagy műanyagok surrognak-e a vonók alatt, hanem hogy ki és hogyan húzza azt a vonót, mit is gondol arról a zenéről, amit játszik. Hogy miként muzsikál együtt 50-100 ember, hogy érti meg egymást karmester és együttese. Ezen az estén minden együtt volt az örömteli zenéléshez és annak befogadásához. A nagyszerű énekesek csodálatosan simultak az előadásba: egységes volt szólók színvonala. A sok remek közt is kiemelkedett talán Tilman Lichdi nemcsak szép tenor hangjával, de biztos technikájával is.
