 |
? Elővettem A pestist.
? Melyiket?
? A regényt, de tudom, hogy létezik színpadi változat is.
? Amelyben Camus szövegét Francis Huster dolgozta át.
? Még mindig mai.
? Albert Camus úgy ragadta meg a világot, hogy afölött nem múlt el az idő. Olyan mélységben tudja átvilágítani a létezésünket, mint kevesen. Vannak szövegek, amelyeket az idő fölfal, de ő olyan természetes egyszerűséggel láttat dolgokat, amelyekről ma sem tudunk frissebb, igazabb, erősebb képet mutatni. Nem megelőzte a korát, hanem valami örökké érvényeset állít.
? Azért ezt sok szövegre mondhatjuk.
? Nem éppen. Sok olyan író van, akinek a művei bizonyos életkorban csodálatos élményt nyújtanak, beléjük szeretünk, aztán idővel kiszeretünk belőlük ? esetleg emlékszünk, milyen lelkesítő volt valaha. Camus bizonyosság. Kevés ilyen szilárd pont van.
? Egy színész, egy rendező, egy tanár rengeteg szöveggel találkozik. Kíváncsi
vagyok, mi az, ami ehhez hasonlóan erős élményként van meg.
? Kicsit másfélét mondok: 1973-ban, amikor a Vígszínházhoz szerződtem, játszottam a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című előadásban. Ott álltunk a fináléban, tiszta szívvel énekeltük, hogy ?arra születtünk, hogy a Föld sebeit begyógyítsuk életünkön át?, és akkor úgy éreztem, ez tényleg valóra válik az életemben. A színház, a művészet által oszlik a sötétség, humanizálódik a világ, tűnik a barbárság, s a lelkek nyugalmat találnak. A világ azonban nem törődik ezzel, sőt válságban van, érezzük a vihar jöttét, tele vagyunk szorongással, bizonytalansággal. Ugyanakkor ez nem baj, mert ezekben a szélsőséges helyzetekben választanunk kell, s így különös módon pillanatok alatt dőlnek el emberi minőségek is. És most kifejezetten immunizálónak érzem, hogy Camus-vel tölthetek egy kevés időt. Erősít, gondolkodásra, tisztánlátásra kényszerít ez a gazdagon árnyalt, didaxis nélküli történet. Megnyugtató kihallani, hogy az emberben több a csodálatra méltó, mint a megvetésre való.
 |
? Nem csípősen balos ez a történet most?
? Ez egy polifon mű, többféle gondolkodásmód megjelenik benne, anélkül, hogy Camus minősítené ezeket: végül is ezt mind ő gondolta, ezek az ő árnyalatai, az ő lehetőségei, amelyek közül választani lehet, netán kell is. Senkit nem minősít, hanem megmutatja, hogy mindegyiknek van igazsága. Egyetlen bizonyossága: mindig az áldozatok, a kitaszítottak, a legyőzöttek oldalán áll. S így igen, van ebben balosság is, de ő felülről látja, láttatja az egészet; nem választ, legfeljebb segít, de ránk bízza a választást.
? Szép demokratikusan hangzik. Ez minta lehet a tanárnak is? Úgy tudom, szociálisan az egyik legszedett-vedettebbek a Színművészeti Egyetem hallgatói ? talán nem is olyan rossz kiindulási helyzet ez a világot értő gondolkodás elsajátításához.
? Valóban, itt a szó legtisztább értelmében mindenki egyenlő eséllyel indul, az egyetlen mérce a képesség, a tehetség. Ez a mi kincsünk: a sokszínű a világ itt összejön, és ezek a karakteres fiatalok megtanulják egymást, illetve a mesterek által a szakmát. Megtanulják, hogy nem egymás ellen kell dolgozni, hanem egymásra hangolódni, megtalálni a formákat, a drámai helyzeteket, az igazságokat. Így kapják meg a szabadságot ? mert szociálisan lehetnek korlátaink, de ha művészek vagyunk, kilépünk ezek közül a korlátok közül, ha meg tudunk mutatni általános emberi helyzeteket, alakokat.
? Akinek sikerül, az él ezzel a szabadsággal.
? A pályánk hosszú távú, így nyilvánvaló: soha semmibe nem szabad belemerevednünk. Hatalmas fizikai, intellektuális és lelki kondícióra van szükség, hogy a szerencsés találkozásokkal és a mesterségbeli tudással meg tudjon mutatkozni az ember. Közben pedig mindent ki kell bírni: a rettentő aktivitást, a csöndet, a bukást, a sikert.
? Hogyan tudnak Dömötör Andrással dolgozni? Ha azt kérdezem, szerencsés találkozás-e, akkor biztosan azt mondja, igen.
? Nem, ez már több annál ? tudniillik nem először dolgozunk együtt. Valamivel több, mint két éve keresett meg, hogy Az ember tragédiájára készül, és mindössze öt színész adná elő ? rajtam kívül négy fiatal ?, korábban valamennyiüket tanítottam. Mostoha körülmények közt próbáltunk, ami a független produkciók sajátja, éjszakánként egy lakásban. A körülményektől függetlenül élvezetes volt, és egy különös, érdekes előadás lett a végeredménye. Intellektuálisan jelentős, élénk képzelőerejű, érdeklődő, a színészekre is kíváncsi rendezőt ismertem meg akkor. Aztán András felkért egy beugrásra: két alkalommal kellett egy főszerepet eljátszanom egy professzionális kőszínházi munkájában, a Homburg hercege című előadásban. Nem volt könnyű feladat, de egy mai akusztikájú, lényeglátó, sűrű előadásba léphettem bele, ahol természetes közeg fogadott. Azzal a hirtelen jött munkával pedig csak erősödött az egymás iránti bizalmunk.
 |
? Így érthető, hogy önre gondolt Camus kapcsán.
? Én őrá, amikor megkérdeztem, lenne-e ebben társam. Még nem merítettük ki egymás kíváncsiságát, idővel pedig ? kimondom ? barátsággá szövődött az a sok lelkesítő együttgondolkodás. Úgyhogy a Szakkör, mert így neveztük már el magunkat Az ember tragédiája alatt, második előadásánál tartunk.
? Ez a Szakkör kis létszámú.
? Színészként ugyan tényleg csak én leszek jelen, de nem egyedül, mert Márkos Albert, aki a zenét írta és végig játssza velem az előadást, olyan partner, akivel folyamatosan beszélgetünk: ő zenével, hangokkal, én szöveggel, szavakkal. Igazi drámai szereplő: nem közjátékként szól a zene, hanem az előadásban megszülető színházi nyelv részeként. A koncentrációja, az áradó nyugalma, és az abból bármikor előhívható ébersége pedig élmény.
? Miféle szöveg ez, hogy egy hangszer, egy zenész drámai partnerként szólal meg?
? Ez a mű az emberről alkotott teljes CT, a szeleteket végignézve tulajdonképpen mindent megláthatunk magunkból is.
