Világbéke! – A vérszipoly a Centrál Színházban

Nehéz kenyér a humor. Még nehezebb járvány idején, amikor a színészek szavai mögül szinte üvölt a csönd, tekintetük pedig nem a nézőkre, hanem az üres nézőtérre, esetleg a kamerába mered. Időnként annyira elveszettnek és magányosnak tűnnek, mintha egy űrállomás vagy egy sivatagi stúdióépület lenne az online bemutató helyszíne. Nem segít a dolgon az sem, hogy sokszor vannak akár egész hosszan is egyesével a – hol is? Mert ez a tér nem tűnik színpadnak. Az univerzum egy meg nem nevezett pontján, ahol előadás zajlik. Néha kifejezetten megsajnálom a színészeket ebben a vákuumban, és azt kívánom, bár legalább nevetőgép megszólalna időnként, hogy valamilyen reakció mégiscsak legyen a poénokra, a vérbő játékra, és ne maradjanak hallható elismerés, visszajelzés nélkül.

Mert félreértés ne essék: Puskás Tamás rendezése kifejezetten magas színvonalú produkció, amelynek minden egyes hatáselemét jól kiszámították, és minden színésze odaadóan dolgozik a siker érdekében, arról nem is beszélve, hogy a humorhoz is jó érzékük van. Egyes pontokon Tompos Kátya halványabbnak tűnik e téren, de hát ő meg óriásiakat énekel. Mintha a nézők nélküli, laboratóriumi körülmények őt viselnék meg a legjobban: a tekintetét nemegyszer üresnek érzem.

De egy ilyen erős csapatban nem kell szégyenkeznie: Cserna Antal gyanúm szerint egymaga is elvinné a vállán az előadást, annyira elemében van mindkét (hülye gróf és vámpír gróf) minőségében, Ódor Kristófban mintha újjászületett volna Rátonyi Róbert. Vári-Kovács Péter csakugyan képes elhitetni magáról, hogy vámpír, és úgy tűnik, e minőségében akár félelmetes is tudna lenni, de néha Christopher Lloyd ügyefogyott vámpírkodása is eszembe jut róla a zseniális Addams Family-filmekből – és akkor még nem említettem Básti Julit mint boszorkát, akivel csak az a baj, hogy túl keveset kapunk belőle, rövid bérszipoly-közvetítői jelenéseiben ugyanis nem adatik számára elég lehetőség a sziporkázásra. Végül: Fehér Tibor mint bérszipoly komoly erényeket mutat fel a téeszes/kolhozos népieskedésben/parasztkodásban (nem kívánt törlendő). Jó csapat, amelynek tagjai láthatóan egymásra hangolódtak, és mindent megtettek, hogy az írói és rendezői szándékokat érvényre juttassák.

Nos, az írói szándékok terén már lehetnek kritikára okot adó részletek, de attól tartok, ezek nagy része az idő múlásának eredménye, amely, mint jól tudjuk, sokféle bűncselekményt elévültté tesz. Mivel ezek (a részletek és a bűnök) nagyrészt nyelviek, megosztom az olvasókkal egy érdekes élményemet egy körülbelül negyven éve szinkronizált Derrick-epizód kapcsán, amelybe pár éve volt szerencsém beletekinteni.

Amint elkezdődött, azonnal érzékeltem valami furcsát, de csak fokról fokra értettem meg, hogy a nyelvével van bajom. Azzal, hogy ez már nem az a nyelv, amit mi itt és most használunk: retró lett belőle. Nemcsak a hangsúlyaiban, a hanghordozásában, hanem a szóképeiben is: a világszemléletében. Ami nem is csoda, hiszen egy más világban volt érvényes, egy korábbi világ viszonyait hordozta az igéiben, főneveiben és minden rezdülésében. Philipp István, a szöveg és a dalszövegek írója Romhányi-„tanítvány”, és ez a munkája a nyolcvanas években született. Ez meghatározó, egyrészt azért, mert A vérszipoly szövegcentrikus. Aki kedveli a Romhányi-féle rímeket, remekül fog szórakozni, aki erőltetettnek tartja őket, az magára vessen. Ahhoz azonban sokaknak ma már történelemkönyvekre van szükségük, hogy megértsék, mit jelentett a téesz és a kolhoz, a melléküzemágaikról már nem is beszélve. Márpedig itt ezek megértésére is szükség lenne (?).

Jobb, ha tisztában vagyunk vele, hogy ez
messze nem külsődleges kérdés: ez a darab a (késő Kádár-korszakbeli) nyelvében
és a nyelvétől él (vagy nem), és erős koncentrálóképességet követel a
befogadótól filozófiájának befogadásához. Sokszor megtapasztalhatjuk, hogy más
a dalszöveg, és más a megzenésített vers, és hogy bizonyos verseknek nem tesz
jót a megzenésítés. Talán mert egy vers szövege sűrűbb, míg egy dalszöveget
elhordoz a dallam akkor is, ha csak két-három szót és csak egy-másfél
gondolatot tartalmaz. A Romhányi-féle felfogás azonban szinte mindent a
szövegre bíz, amelyet elmefacsaró rímekkel, szópárokkal és ezekbe rejtett
bölcsességekkel ékesít fel. A szövegben hisz, a szöveg a fegyvere, az alfája és
az ómegája: a szövegben rejlő megváltással kecsegtet. Ez a darab, hogy úgy mondjam,
szinte vétkesen kidolgozott nyelvezetű; minden egyes szóviccének és
gondolattársításának felfogására talán nincs is esély. Más kérdés, hogy ez
mekkora baj.

Szerencsére az előadás más nyelveken is remekül beszél, így az énekén és a táncén. A táncjelenetek humora fergeteges (koreográfus Vida Gábor!), én Tompos Kátya és Cserna Antal mozdulatain, finoman kidolgozott táncos poénjain derültem a legtöbbet.

Attól tartok azonban, hogy egy kritikával még mindenképpen élnem kell, a retró ugyanis a korábban említett sajátosságokon túl is jócskán alapismérve A vérszipolynak, és ez egyáltalán nem válik előnyére. Elhangzik például benne, hogy egy nőhöz képest egy vámpír sehol sincs, és a szerző az unatkozó, kalandvágyó, budoárjában férfiakra váró grófné és a banya szerepeltetésével véli leírhatónak a női nem teljességét.

De az összképet azért némileg szelídíti, hogy a férfiak sem sok nemes vonással dicsekedhetnek benne: az öreg gróf teljesen hülye és végtelenül zsugori, a barátja álnok és kéjenc, a bérszívó pedig pénzért ijesztgeti a nőket, és ezt jó állásnak tekinti. Szóval nem ismerünk bennük magunkra, legyenek akár nők, akár férfiak. Mi sokkal szebbek, jobbak és okosabbak vagyunk, és véletlenül sem bántanánk meg senkit sem női, sem férfi mivoltában. Már csak egy lépés a világbéke.

Fotó: Horváth Judit / Centrál Színház