Műszaki beállítottságú családi háttérrel a színészet felé fordultál. Hogyan alakult ki nálad a színház szeretete?

Mikor általános iskolában harmadikba vagy negyedikbe jártam, még léteztek kulturális seregszemlék, és az egyikre elkészítettük A mindentudó pereces című isteni kis vígjátékot Lázár Csabi barátommal. A darab arról szólt, hogy a porondmester kérdezett valamit, én meg mindent kiforgattam, olyan Hacsek és Sajó módjára. Horváth Péter volt a gorilla, aki a végén berohant és kikergetett minket. Ettől kezdve minden évben volt előadásunk, aztán Lázár Csabival végül úgy döntöttünk, hogy színészek leszünk. Ez volt az első állomás, utána bekerültem a gimnáziumba, ahol fantasztikus magyartanárom lett, Lukácsi Huba. Eleinte megijesztett, hogy mekkora tudásanyag van a fejében az irodalomról és a színházról, ami miatt úgy gondoltam, hogy nem vagyok erre a pályára való. Ő azonban biztatott, és amikor harmadikos lettem, létrehozott egy színjátszó kört, amelynek én is tagja lettem.

 

Hívott vagy mentél magadtól?

Rendeztek egy tábort Tatán, ahol a színházas csoportba jelentkeztem és el is mentem. Onnantól kezdve egyértelmű volt, hogy a színjátszó körbe is eljárok, sőt a főiskolai felvételit is megpróbálom.

 

Mi fogott meg a színészetben?

Világéletemben szerettem játszani, bohóckodni, sírni-ríni. Tetszett, hogy így nem annyira egyhangú az ember élete, mert mindig más bőrébe kell belebújni. Izgalmas és szép dolog, hogyha az ember meg tudja csinálni, amit a rendezővel elgondolt.

 

Attól, hogy más bőrébe bújsz ? ahogy Nagy Alfréd fogalmazott ? a saját bőrödből nem tudsz kibújni.

A lényeg, hogy saját magamon keresztül megmutassam az éppen aktuális szereplőt, vagy kihozzam magamból azokat az érzéseket, amelyek a szerepre jellemzőek lehetnek. Hogy ez sikerül-e egy-egy előadáson, azt a néző dönti el. Az viszont tény és való ? és így Alfrédnak igaza van ? hogy nem tudok kibújni a bőrömből, mert akármit játszom, ugyanaz a nagydarab, jetiszerű lény leszek, bár megpróbálok azonosulni az adott szereppel.

 

Sokszor megemlíted az alkatod. Volt olyan, hogy olyan szerepek is megtaláltak, amelyek alkatilag nem illettek hozzád?

Zömében olyanokat kapok, amelyek stimmelnek az alkatomhoz, ám egy-kettő azért előfordult. Rendezője válogatja, hogy mennyire mer bevállalni olyat, amely egyértelműen nem rám illik? De mondjuk egy repertoárszínházban, ahol társulat van, le van osztva, ki milyen szerepeket játszik.

A főiskola után rögtön az Új Színházhoz szerződtél, majd Bálint András meghívására a Radnóti Színházba mentél. Ha másik igazgató hívott volna, akkor is váltasz?

Akkor nem biztos, hogy megtettem volna ezt a lépést. Az Új Színházban nagyon jó dolgom volt, ahogy most a Radnótiban is. Majdnem minden este játszottam, sőt alapító tagja is voltam a színháznak, ez sokat nyomott a latban. Csakhogy András kétszer is megkeresett: első alkalommal vendégként léptem fel, ekkor azt kértem, várjunk egy évet, nézzük meg, mit szól hozzám a Radnóti és én a Radnótihoz. Aztán újból megkeresett. Féltem, hogy keresni fog, és akkor döntenem kell, ettől függetlenül a mai agyammal is igent mondanék.

 

A kollégák hogyan fogadták a döntésedet?

Mindenki azt mondta, hogy lépjek, kell a változás. Persze Márta Pista (az Új Színház akkori igazgatója ? a szerk.) szerette volna, ha maradok, és a rendezők is még nagy feladatokban számítottak rám. De úgy döntöttem, hogy ezt nem lehet tovább húzni, harmadszorra már nem jön az arany tojást tojó tyúk.

 

Nem hittél abban, hogy tényleg jöhetnek még nagy feladatok az Új Színházban?

Felkérésnél már nem ezzel foglakozik az ember, inkább azzal törődik, hogy milyen lehet a másik helyen. Azt már tudtam, hogy az Új Színházban milyen típusú szerepek várhatnak rám, ezért a bizonytalanság vonzóbb volt. Meg akárhogy is vesszük, mióta a Radnótiban vagyok, öregedtem 13 évet. Lehet, hogy ha ott maradok, ugyanazokat a szerepeket játszanám, mint most.

 

Szóval mertél kockáztatni.

Volt egy kis félsz bennem, izgultam, de igen.

 

Nyilatkoztad korábban, hogy Cyrano de Bergeracot nagyon szeretnéd eljátszani. Miért pont őt?

Talán azért, mert egy nagyon csúnya ember szép lélekkel, és ezzel tudok azonosulni. Egyszerűen csak szeretem ezt a művet, bár ráférne a leporolás, újra kellene fordítani.

 

Nem vagy az a típus, aki utánamegy egy szerepnek?

Minek? Nem jó az, ha az ember nagyon vágyik egy szerepre, mert ha az elmegy mellette, akkor csak a keserűség marad. Annak kell örülni, ami van, és amit kap az ember. Én is tudom, hogy sok darabban volt olyan szerep, amelyet, habár nekem kellett volna, nem én játszottam el ? ettől azonban még nem áll meg az élet. Irigykedni butaság.