Az orosz színházi kultúra mindig is a világ élvonalába tartozott. Gyulára most egy kiváló előadás érkezett Moszkvából, a Vahtangov Színházból, amely a híres utcán, az Arbaton található, nagy hagyományú színház. Itt készült az a Shakespeare előadás, a Szeget szeggel, amely tavaly a legnagyobb siker volt Londonban, a Globe Színházban megrendezett világfesztiválon. A The Guardian az év színházi eseményének választotta ezt az előadást Nagy-Britanniában. A darabot Jurij Butuszov rendezte, aki a középgeneráció legnevesebb színházi rendezőjének számít Oroszországban.
A történet szerint Vincentio, Bécs hercege mondván, hogy diplomáciai okokból sürgősen távoznia kell, hű és tiszta életű emberére, Angelóra bízza a várost. Ám a herceg barátnak öltözve visszatér, és megfigyeli, hogyan zajlik távollétében a város élete. Angelo nem bizonyul jó vezetőnek: a törvény teljes szigorával sújt le mindenkire, mérlegelés nélkül. Halálra ítéli Claudiót és szerelmét, Júliát, amiért még házasságuk előtt bűnbe estek egymással. Izabella, Claudio húga ezt megtudván könyörületért esedezik Angelo előtt, aki a lány szüzességét kéri cserébe bátyja életéért. Izabella felháborodva utasítja vissza ezt a kívánságot, de aztán az álruhás herceg segítségével sikerül mindent jóra fordítani.
Jurij Butuszovot, a rendezőt ebben a darabban nem a hatalom kérdése foglalkoztatja, hanem az emberi természet és a lélek ellentmondásai. Azt állítja, hogy a szereplőket egyetlen dolog motiválja: a szerelem. Shakespeare természetesen meghazudtolta volna önmagát, ha ebből a művéből éppen a szerelem, a csábítás vagy az intrika hiányozna. Ezek veszik rá ugyanis a szereplőket, hogy ostobaságokat és gaztetteket hajtsanak végre. A darab végig a komikum és a tragikum határán egyensúlyoz, de végül a jó befejezés mellett marad. Ebben az értelemben a Szeget szeggel egy kiegyensúlyozott és teljes mű, mivel a világa magában foglalja a jót és a rosszat, a sötétséget és a világosságot.
Marad azonban a nézőben némi keserű szájíz: miután ugyanis a herceg megmenti Izabella bátyját, feleségül kéri az amúgy apácai eskü előtt álló fiatal lányt. Az pedig már a rendező bravúrja, hogy a város ?jó? és ?rossz? vezetőjét egyazon személy játssza el, nem is véletlenül, hiszen mindegyikük Izabellára vetett szemet ? hogy az egyik fehérben, a másik fekete ruhában tűnik fel, csak csalóka látszat, a nagyvilág felé mutatott álca, nem pedig a belső értékek jele. Miközben a testvér megmenekül a halálos ítélettől, a lány folyamatosan ki van téve a hatalom birtokosainak önkényének. A zaklatott lelkiállapotot jeleníti meg az is, hogy a darab elején és végén üres flakonokat hajítanak az ég felé. A színpadon összegyűlő szemetet aztán a darab egész ideje alatt igyekszenek összeszedni több-kevesebb sikerrel. Lehetetlen vállalkozásnak tűnik azonban a rendteremtési szándék, a talán napraforgóként keringő emberek ide-oda húzó magatartása, körbe-körbe tekergése lehetetleníti el, hogy Izabella a kijelölt utat kövesse. Egyedül áll helyt a forgatagban.
A színpadon egyébként mindent újraértelmezett a rendező, amit csak lehetett: modern ruhákban, modern táncot ropva jelennek meg a színészek. Jurij Butuszov bravúrja továbbá, hogy kitűnően jeleníti meg egymás mellett a valóságot és az álmot, hogy egy színpadon, mégis egymástól elválva jelenik meg a halálra ítélt pár és Angelo álmában vele táncoló Izabella képe.
