Az 1973-as születésű Florian Opitzban lángolhat valamiféle néptanítói hevület. Gondolom ezt válogatott filmográfiáját nézve, melyet jórészt a német tévécsatornák számára készített dokumentumfilmek alkotnak. Ezek között akad film a Hitler seregében szolgáló női katonákról, Konrad Adenauerről, De Gaulle-ról és az 1968-as párizsi diákmegmozdulásokról, de Opitz forgatott már például Jack Kerouac életéről is. És persze az antiglobalizációs és emberi jogi tematikában sem kezdő. Tibet, olajháború, a G8 elleni tüntetések - minden mellékzönge nélkül mondom: egytől egyig jól eladható, a közvéleményt érdeklő témák. És bár sokáig érdeklődéssel, sajnálkozva, részvéttel vagy éppen megbotránkozva nézi az ember A nagy kiárusítás című, ezúttal a privatizáció árnyoldalait feltérképező legújabb moziját, a didaktikus hangvétel idővel mégis zavaró lesz.
Pedig az alapötlet nem rossz, sőt. Nálunk meg kifejezetten helyzeti előnnyel indul a forgalmazó a nézőért folytatott versenyben: a téma vizuális feldolgozása egyrészt mifelénk még nem elcsépelt, másrészt meg kifejezetten aktuális. Mert ugye mi is éveken keresztül hallhattunk az állami szektor magánosításának a gazdaságra és a társadalomra gyakorolt jótékony hatásairól, hogy aztán jöhessen a nagy elvárásokat csak részben igazoló tapasztalat. Tegyük hozzá mindjárt, hogy egy olyan országban, ahol évtizedekig a közös vagyon fennkölt eszméje vetette sötét árnyékban nyomorgott az istenadta nép, persze hogy örömmel várta mindenki a legális magántulajdon éráját. Jelenleg meg újabb nagy hadműveletek zajlanak - biztos vagyok abban, hogy a néző, politikai hovatartozásától teljesen függetlenül, megborzong egy pillanatra a manilai privatizált egészségügy apokaliptikus képsorait nézve.
Mert Opitz aztán érti a csíziót, ha hatásról van szó. Nem, ettől a mozi egésze még nem hatásvadász, ezt a jelzőt csak a film második felében visszatérő, sokadszor is belénk sulykolt keserű képsorokra használnám. Köszönöm, elsőre is megértettem - mondanám, ha valaki hallaná a sötétben. A megértésben és - ami annál jóval fontosabb - az elhitetésben, Opitznak segítségére van a provokatív nézeteivel világszerte nagy viharokat keltett Nobel-díjas közgazdász, Joseph E. Stiglitz. A filmben mindvégig egy New Yorkban (?) furikázó taxi hátsó üléséről - könnyed gesztus a kémfilmek meg az összeesküvés-elméletek híveinek - tart előadást a Világbank volt alelnöke, a Columbia Egyetem professzora. Stiglitz feltétlen szaktekintély, aki személyével és közvetlen, rokonszenves fellépésével hitelesíti az egyszerűen is összefoglalható, mégis több mint másfél órán át újra meg újra megrágott mondanivalót.
Ami - pironkodva valljuk be - rövidre fogva elég közhelyesnek tűnik: a kapitalista nagyvállalatok eszerint nem ismernek se istent, se embert, számukra a leglényegesebb a profit, akár életek árán is. Ez persze máris pontosításra szorul, hiszen leírva ez színtiszta demagógiának tűnik, már-már egy Michael Moore-filmeposz szenvedő alanyainak helyébe képzeljük magunkat. Florian Opitznak ennél azonban jobb, vagy talán úgy helyes, fegyelmezettebb ízlése van. Ezt mutatja az általa választott narratív forma: a világ négy különböző pontján, gyakorlatilag a földgolyó négy, egymástól távol eső sarkában (Dél-Afrika, Nagy-Britannia, Fülöp-szigetek és Bolívia) felvett jeleneteket nem egymás után, hanem egymás mellett, felelgetve-vitatkozva vetíti le. Az epizódok egy-egy főszereplő és közvetlen környezete köré szerveződnek. Stiglitznek a nyitányban kimondott nagy igazsága, vagyis az, hogy a hangzatos statisztikai adatok mögött minden esetben egyének állnak, könnyedén igazolja magát.
A drámai őszinteségű beszédet, a megrendítő sorsokat figyelve lényegtelenné válik, hogy a néhány kiválasztott valóban tekinthető-e az ügy tipikus képviselőjének. A kamera elkeseredett küzdelmet dokumentál. Az egyik fél a két éve áram nélkül élő idős, dél-afrikai nő és több ezer sorstársa, az újabb és újabb magánvasútcégek alkalmazásába kerülő, jogaiért meglepő bátorsággal síkra szálló brightoni mozdonyvezető, a nélkülözésektől valószínűtlenül lesoványodott manilai asszony, aki vesebeteg fia számára elképesztő nehézségek árán, hétről hétre kuporgatja össze a dialízis árát. A lövészárok másik oldalán komoran magasodik a Világbank meg a Nemzetközi Valutaalap csupa márvány, csupa üveg épülettömbje. A szervezetek irányítói a privatizációt a fejlődő országok elé üdvözítő doktrínaként állítják. Csakhogy ez nem mindig elég: Bolíviából több hónapig tartó zavargások után a vízellátást igencsak gyanús körülmények között privatizáló amerikai cég képviselői menekülőre fogták. A civil néző kap valami happy end-félét, a lelkes antiglobalista meg büszkén húzza ki magát.
