Világpop

   Gyorsan szögezzük le: nem fogjuk összevetni ezt az Aidát azzal az Aidával. Más történet, más műfaj, más kívánalom. Arról a musicalról essen csak szó, amelyet előbb a Margitszigeten, augusztus folyamán pedig majd Székesfehérváron láthat a nagyérdemű.

   Mintha egy rajzfilm kinagyított díszletei közt járnánk, vagy azokat a 3D-s mesekönyveket lapozgatnánk, amelyekben jobbra-balra húzogathatjuk a boszorkány seprűjét, kinyithatjuk a törpék házának ajtaját, vagy belenézhetünk Piroska kosarába. Vannak itt szép nagy oszlopok, tologatható-forgatható lépcsős állványok és evezősök összeszerelte hajó. A rabszolgák húzzák a lapátokat, a színpadot hátulról lezáró hatalmas vászonra a Nílust, a sivatagot, meg hieroglifás egyiptomi cseréptáblákat vetítenek. Spektákulum akar lenni az előadás, de minden bizonnyal jobban jártunk volna, ha félig, vagy egyáltalán nem szcenírozott popkoncertet látunk.

   Akkor ugyanis nincs szükség tánckarra, következésképp nem tűnik fel, hogy a fiúknak még diszkóban megszerzett érzéke sincs a tánchoz. A legpontosabban a két kart behajlítva az arc előtt keresztbe fonó mozdulatot tudják kivitelezni. Vannak, akik cigánykerekezésre kényszerülnek. Bár ne tennék. Az nem lenne önmagában zavaró, hogy az egyiptomi miniszterek hosszú felsőkabátján elöl középen nagyjából deréktájtól hosszú rojtok lógnak. Ám ha két jelenetben is a koreográfia csípő ütemes előre-hátra ringatását jelenti, előbb vagy utóbb (inkább előbb) röhögni támad az embernek kedve.

   Ha koncert lenne, azzal sem lenne gond, hogy a Radamest játszó Szomor György inkább takaréklángon, mint izzó szerelmi lázban ég Aida iránt. Minden prózai megszólalása intonáció nélküli középhangon, érzelmek híján történik. Oláh Ibolya is megoldaná a feladatát énekesként. Mert színészként szinte használhatatlan. A prózában hadar, hangokat nyel el, nem artikulál tisztán, közel sem természetes a hanghordozása. Arcán semmilyen érzelmet nem lehet felfedezni. Sem rejtőzködő núbiai hercegnőként, sem szerelmét nyíltan felvállaló nőként.

   Ha nem kötelezné a színielőadás ígérete, Xantus Barbara sem kényszerülne bele, hogy Amnerisből két aromaterápia között korabeli műkörmöshöz rohanó, csacsogó-csivitelő, nyafogó, idegesítően buta libát csináljon. Amikor átveszi a hatalmat apjától, és ítéletet mond vőlegénye és Aida felett, tartással, méltósággal teli, érett asszony, és ez jól áll neki. Kálloy Molnár Péter nem kapna techno-múmiára emlékeztető arcfestéket, és nem kellene izgága wannabe-rocksztár Zószerként ugrálnia. És Merebet sem kellene táncoskomikusként ábrázolnia Gulyás Hermann Sándornak.

   De ott az a fránya szöveg. Az eredeti dalszövegeket elkövető Tim Rice a ludas benne, ám a szabad szívnek nincs határ / az ég a bátrakhoz áll, a baj lesz annak, aki a tyúkszememre lép, a lépkedünk létünk sikátorán ,/ démonoknak birtokán, valamint a téged már az ördög űz, / átitat a pokolbűz magyar sorok hallatán a komolyságnak még a látszatát is nehéz megőrizni. Ehhez jön még a prózai párbeszédek számos humorlabdacsa.