Ebben a környezetben ez talán nem is igazán nagy bók, de a Superbutt szigetes fellépésén az vált világossá, hogy a zenekar abszolút világszínvonalú zenét játszik. Hogy idővel a közönségnek ? amelynek jó nyolcvan százaléka külföldi volt ? a Superbuttal láthatóan most először találkozó része is beindult, annál többet ezen a napon nem is lehetett volna elérni, ennél nagyobb elismerést nem lehetett volna kapni. Pláne, hogy délután kettőkor még szó sem volt részeg, mindenre-mulatunk nézőkről ? a zenekar egyszerűen ennyire jó volt.
Az egészen kiváló hangzás ? a Sziget elmúlt tíz évének legjobbját sikerült a technikusoknak létrehozni ? miatt mindenkinek feltűnhetett a Superbutt újabb számainak (legalább a koncert felében az utolsó két lemez dalai szóltak) kettőssége: hogy egyrészt technikás, okosan kimatekozott, thrashes-rockos számokról van szó, amelyek másrészt azonnal és elsőre, gondolkodás nélkül hatnak, s ahol kell, épp az egészséges mértékig fülbemászóak. (És ez egy sérv miatt kivételesen csak egy gitárossal felálló zenekar esetében is így volt.) A Superbutt pedig az utolsó, tavalyi lemez alapos bemutatása mellett afféle best of-programmal készült, már amennyire ez egy egyórás koncerten megállapítható ? azaz csak az olyan remek számok hangzottak el, mint a Best Plays, a Figure vagy a Cleaver, meg persze a kihagyhatatlan, korábbi ?slágerek?.
Vörös András pedig remek frontember: olyan közvetlenül vezeti a show-t, mintha tizenöt barátnak játszanának egy házibuliban. Amikor hirtelen elmegy a gitár hangja, akkor is folyamatosan beszél és poénkodik, hogy kevésbé legyen kínos a helyzet; a kicsit ironikus humor mindig is jellemző volt rájuk lemezen és élőben egyaránt. A közönséggel való kapcsolatra meg jellemző, hogy korábban megszavaztatták a népet Facebookon: melyik feldolgozást játsszák el. A szavazás végeredménye, hála a bölcs szavazóknak, a Motörhead és a hard rock-történelem egyik leghíresebb száma, az Ace of Spades lett ? újabb remek percek a koncerten: a Superbutt kicsit saját képére formálva és a tavalyi szigetes Motörhead-koncerthez képest még némiképp lelkesebben is adta elő a dalt.
És hogy tényleg ünnepnek tűnjön a remek zene lelkes, energikus és hangulatos tolmácsolása, a záró Pioneert egy jó csomó korábbi tag közreműködésével (három gitárral és három háttérvokalistával) játszották el, aztán szám közben (!) még a dobok mögött is helyet cserélt az új és a korábbi dobos ? valószínűleg pont az ilyen helyzetekre találták ki az olyan bugyuta közhelyeket, mint hogy ?a hangulat a tetőfokára hág?.
Elfeledtetni a harminc fokot és a napsütést, belelkesíteni a külföldieket is, bizonyítani, hogy ha már csak egyetlen magyar zenekar fért el ezen a napon, akkor ők voltak a jó választás, és nem mellesleg adni egy hibátlan koncertet: a Superbuttnak mindez sikerült.
