A vak véletlen s a kötelező kritikusi penzumok folytán került elém e koncert délelőttjén Gruberova régi-régi müncheni Szöktetésének televíziós felvétele. Elvarázsolt, s csak a Martern aller Arten utáni - cseppet sem bajoros - üdvrivalgásnál jutott eszembe, hogy épp ma este, csakhogy harminc évvel (!) később fogom hallani a német-magyar, mégis szlovákiai művészt. Bombasztikus elem volna azt írni: és láss csodát, ugyanazt hallottam! De nem így volt, és nem is ez a csoda. A csoda az, hogy bár Gruberova szoprán hangja azóta más színekbe öltözött, a kipárnázott, uszályosított belcanto alatt "ott van mind a régi voce", érintetlenül él az ezüstfuvola-hang. A korábbi tartózkodó, majdnem csak "énektechnikusi" megjelenítés pedig szenzációs fejlődésen ment át. Korábban filmekből is észleltük ennek jeleit (Donizetti másik hangja, Magyar Nemzet, 2006. augusztus 8.), de hogy egyetlen karmesteri pulpituskarfa használatba vonásával, alig két négyzetméter parkettai toporgófelületen mire képes egy átlényegült előadó, arra most derült fény.
Gruberova tényleg túl van minden (hangi) határon. Korosztálybéli fachtársai már az énekzsűrikből is kikopóban vannak, nemhogy színpadról. De legfőképp azon van túl, hogy a kifejezés érdekében bármi korlátozza - akár a dobogó korlátja legyen az. Mindenben kapaszkodót talál, mindent javára fordít. Például a kadenciákat, amelyeket pedig alighanem csak visszahelyez régi jogaikba: képes a skálafutamokat melodramatikus hangfestésig fokozni - accompagnatói egy az egyben melodrámák is.
Persze, mi mást is tehetne efféle lobogó azonosulásban, ha már a darab legizzóbb pillanatát, Norma és Adalgisa párbeszédének a szerelmi háromszöget kijelölő pontját (Pollione) Bellini nem zártszámba illeszti? Ha nem sújt ide a szimfonikus tutti istennyila, marad Gruberova magánszínháza, tanulmány értékű átéléssel. Máskor meg az intenzitás inverze vág mellbe: például anyaságának megvallásakor ("son' io") oly üvegszálat neszez, hogy lélegzetvisszafojtva dermedünk a szinte mérhetetlen, termünket mégis tökéletesen kitöltő pianissisimo hallatán. Máskor - tegyük hozzá, szorultabb helyzetben - pedig lenyílik az istenáldotta fuvoláról minden művies: nos, ilyenkor magas fekvésben, nyitott és lézerfényes pillanatokkal köszön vissza Konstanze, 1980-ból. Azt viszont sajnáltam, hogy épp a híres Cavatina strófái estek leginkább áldozatul e túldagasztott, a láge mélysége miatti pótcselekvésből is eredő hangi bruttósításnak (a lelki mozgatórugókhoz e színben inkább illene a nyugalom, mint az expanzió), ám végül a szerep dimenzióinak következetes változása/végigvitele elfogadhatóvá tette ezt is.
És Gruberova örvendetesen nem volt egyedül: hallottunk még egy világszínvonalú alakítást. Oroveso egyáriás, de többjelenetű szerepében a veterán szlovák basszista, Peter Mikulás lépett fel. Nemes hanganyagú, pontosan és hatásosan deklamáló, szép ívekkel operáló énekes, aki makulátlan teljesítményt nyújtott. Sajnos, ugyanez nem mondható el a tenorról, aki a jelzett Miroslav Dvorskyhoz képest egy venezuelai úr, bizonyos Aquiles Machado volt. A Scalát, Metropolitant az elmúlt években Puccini-szerepekkel megjárt énekes testi adottságai előnytelenek (kb. százötven centi és majdnem ennyi kiló), hangi tálentuma azonban jelentős, és így illik is hozzá a prokonzuli-hadvezéri szerep: gazdag ércű spinto ragyog torkában mindaddig, míg g'-nél feljebb nem parancsolja a partitúra. Onnan - és különösen első, még "hideg indítású" jelenetében - beindul a prés, s a forszírozás kétségbeesett csúcsmagasságokat eredményez, gyors lefáradást. Később, a pihentető félóráknak hála feljavul Machado, ám ebben szerepe lehet annak is, hogy már az összes tradicionális extramagasságot kihagyja.
Adalgisában azt az Orlovsky herceget üdvözölhettük, aki a Gruberova fémjelezte Denevérben már 1998-ban is fellépett Budapesten. Carmen Oprisanut semmiképp sem tartanám mezzónak, sötét csengésű, túl zártra vett szopránja ezen az estén a becsülettel teljesítő énekes mintája volt. Ám amikor szembefordul Normával, és egyeztetett kadenciában vokalizálnak, klasszissal különböző minőséget hallunk... A kis szerepekben operaházi szólistákat láttunk (Kiss Péter) és hallottunk (Gémes Katalin), mint ahogy bátran hihettük volna, hogy a Normát az elmúlt években repertoáron tartó operai kórus kapott felkérést a Művészetek Palotájába. Nem így: a Nemzeti Énekkar egy művészének szíves közlése szerint Gruberova kimondottan őket kérte a korábbi Roberto Devereux-szereplésükre hivatkozva - a nem túl jelentős és nem is nehéz anyag most sem jelentett számukra problémát. (Bár magam mindig szálkásabb, robusztusabb hangzást várnék el az opera műfaj okán, azért az oratorikusan túlfinomult, kottista druidák sem okoztak csalódást.) Szlovák volt még a zenekar is, nemzeti együttesük szimpatikus, kulturált benyomást keltett, láthatóan régi ismerősként lapozgatták a Norma-stimmeket. A karmester, a kissé túlmozgásos, a Bellini-muzsikát lelkes agyagozóként kiformázó Oliver von Dohnányi korrekt partnerként működött, időnként háttal állva is szinkronban tudott maradni a kényes tempókilengésekkel dolgozó Gruberovával.
Végezetül a szerző munkájáról... Gyönyörű szép szigetek, hatásosan komponált pillanatok szegélyezik a Normát, de ez az este is megmutatta: lehetetlen koncentrált figyelemmel követni az alig tagolt, néhol édeskés lírát. (Bontott hármashangzat-triolák fölé elképzelt érzelmes számból legalább tíz követi egymást: mintha Verdi telerakta volna a Traviatát "Di provenza il mar"-szerű románcokkal...) Színpadi kulissza, ötletes rendezés nélkül a darab túlragozott, főleg a második felvonás tépelődései viselik meg a nézőt.
A standing ovation természetesen nem maradt el, a bőven hatvan felett járó Edita Gruberova mégsem ünnepeltette magát, mindvégig szerény maradt. Talán majd a búcsúturnén - csakhogy azt nekünk meg is kell ám érni.
Bellini: Norma (opera két felvonásban, koncertszerű előadás)
2009. november 16. 19:00
Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Km.: Edita Gruberva (Norma), Carmen Oprisanu (Adalgisa), Miroslav Dvorsky (Pollione), Peter Mikulás (Oroveso), Gémes Katalin (Clotilde), Kiss Péter (Flavio), Szlovák Filharmónia Zenekara, Nemzeti Énekkar (karig.: Antal Mátyás
Vez.: Oliver von Dohnányi
