Világtengely

A művészet története kevés olyan alkotót ismer, aki szinte egész életművében következetesen, lépésről lépésre egyetlen gondolatmenet vagy problematika mentén készíti műveit. Ilyen a lengyel származású Roman Opalka, akit a koncentrációs táborok név helyett tetovált azonosító száma, illetve a technicizmus korszaka és eltolódása a mennyiség fogalmai felé arra indított, hogy évtizedek óta kizárólag és módszeresen számsorokat fessen a képeire. Nádler István festészete nem ilyen egyetlen nézetű oeuvre, jól korszakolható és a hatások is azonosíthatók az egyes periódusaiban, mégis szintén az egy-lényeg keresésére összpontosít.

 

A neoavantgárd indulás még Kassák akcionizmusa felé figyelt, majd az 1980-as évektől rátalált a csakis őáltala feltárható képi-gondolati világra, és azt következetesen bontja ki. Az absztrakt festészet, amely a dolgok mélyén rejlő magot, a kép belső logikáját, a felületek és formák abszolút viszonyát elemzi, Nádlernél egy ösztönös, spontán, ugyanakkor nagyon erős koncentrációval kialakított munkafolyamatban találkozik a polaritásra épülő világ törvényeivel.

 

A szigorú rend szerint osztott képmezőt ösztönös gesztusokból származó ecsetsávok borítják, ezek emelik ki a rendből, a törvényből az egyszerit, a véletlent, a valóságost. Mint a zene ritmusára épülő hangsorok, finom díszítések, szekvenciák, kódák és ismétlődések, úgy szerkesztődik Nádler egy-egy képe fekete, fekete-kék, fekete-szürke vagy erős, világító színű, homogénnek tűnő felületek játékából. De közelebb hajolva a vásznakhoz látni, hogy az árnyalatok nélküli színmezők nagyon is sokfélék, fények és átmenetek figyelhetők meg bennük, kis csillogások, ahogyan az ecsetvonások kanyarodásánál is plasztikussá válik a felület, kiemelkedik a kép síkjából és elfogadja a ráeső fény játékát és együtt játszik azzal. A 2002 táján készült kék-fekete vásznak, amelyekben negatív jelenlétként egy-egy fehér kocka vagy sáv teremt erős ellenpontot, formát, ritmust, a maguk szigorú szerkezetében is játékosságot hordoznak.

 

A 2001 és 2008 között készült festmények színvilága folyamatos változást jelez. A kiinduló, 2001-es feketék és mélykékek után két szürke tónusú kép idézi Rembrandt öregkori önarcképét. Aztán megjelenik az új szín, a nap színe, a sárga és a narancs, a geometrikus ritmus helyét átveszi az oldottabb, föld- és égközelibb, az elemi hatásokra érzékenyebb Nádler-féle világ. Az ecset szálai feloldódnak a harsány tónusokban, az ellentétek megfogalmazása átalakul, a világos-sötét polaritás gazdag árnyalatokkal bővül, az absztrakcióból köznapi képélmények asszociálhatók. Néhány lilás tónusú vászon mintha az impresszionisták késői korszakát villantaná fel, de semmilyen utalást nem tesz, egyetlen idegen gesztus sem jelenik meg a képeken, téma, forma, kompozíció marad következetesen nádleri.

 

Fontos szólni a tárlat címéről, a képeket uraló, domináns függőleges irányultságról. Ez a fentet a lenttel összekötő tengely magyaráz minden elemet Nádler 2000-es évekbeli festészetében. A világok között nyújtózkodó tengely, a kozmikus összeköttetés, a tapasztalati ember és messze fölötte a megközelítés tárgya olyan viszonyban áll itt, ami egyedi, ugyanakkor magától értetődő és természetszerű. Akár a hagyományos japán zene, akár a keleti filozófiák vagy a bartóki eszmék, akár a kép mint lehetséges világmagyarázat a kiindulópont, Nádler a vizsgálat eszközét, a festészetet és tárgyát, az ember helyét lent és fent között, elementáris hatású képmítoszba foglalja.