Brown eredeti stílusa éppen az eredetiséggel áll szemben. Művei másolatok átiratai, egy szubjektíven válogatott képkultusz tovább transzformált állapota. A festészetből indul ki és egy másik festészethez érkezik, amibe már belekomponálja a digitális képet is: vastag ecsetvonásoktól duzzadó képeinek teljesen sima a felülete, mintha egy képernyő szenvtelen felszíne szolgáltatná a látványt.
Sok ismerős részlettel, hangzással találkozunk, még több közhelygyanús részlettel, de ezen ne csodálkozzunk. Brown rátalál egy-egy képre, szétszedi, átstrukturálja, hangulatokat merít belőle és új képet formál a meghagyott elemekből. Feje tetejére állít egy kompozíciót, kibelez egy aktot, ijesztő színekre fest egy rokokó virágcsokrot. Dalí és Picasso egy-egy emblematikus művéből kompilál egy harmadikat, sci-fi újságok illusztrációiból Dalí-gyanús átiratot gyárt. Erős színek, súlyos gesztusok szerepelnek a tájain, pokolbéli sziklabarlangját Dante poklából és egy közepes kalandfilm díszletéből keveri. Az ecsetvonások uralják a képeket, rózsaszínre-világoskékre hangolt giccs-effektekkel: színtiszta manierizmust látunk. A hatás szinte mindig az ijesztő, furcsa, bizarr, nyugtalanító összképből árad, ezt nem befolyásolja az eredeti kép forrása.
Glenn Brown: The Tragic Conversion of Salvador Dali
A nagyméretű vásznak erős-bajlós színvilága mégsem az érzelmeket mozgósítja. A nézőben az első képtől kezdve valami ellenállás mocorog. Nem az eredeti műalkotás negligálásával van gondja; a reprodukálhatóság Walter Benjamin óta belekerült a művészet fogalom-, sőt eszköztárába. Shakespeare összes nagy tragédiája a korban jól ismert mesék, novellák, színművek átirata volt, Glenn Brown csak egy izmos brit hagyományt folytat. Az sem zavaró, hogy sok képén El Greco lángszerű figurái elevenednek meg, talán még az sem, hogy a szürrealizmushoz nem tud, vagy nem akar hozzátenni semmi izgalmas elemet a forrásul vett képek karakterén túl.
Glenn Brown: The Great Masturbator
Az irónia, amellyel közvetlenül kapcsolja össze a digitális és a hagyományos képet, nem árnyaltan ugyan, de működik. Valami azonban hiányzik ezekből a nagyon megcsinált, nagyon hatásosnak szánt vásznakból. Talán egy másik fajta eredetiség, nem az, ami a mű és a művész személyes, egyszeri kapcsolata. Brown a kortárs festészetet úgy újítja meg, hogy a festészet látásmódját kritizálja, a hagyományos értékeket támadja meg, de nem állít a helyébe egy másik, újabb, elfogadható viszonyt. Visszahelyezi a festészetet a jogaiba, de a személyes kapcsolatra nem ad lehetőséget. Enélkül pedig a festmény tényleg csak képernyő marad.
A kiállítás a Ludwigban egy európai turné harmadik állomása, a Tate Liverpoolban és egy torinói művészeti alapítványnál ugyanezt az anyagot mutatták be, egy különbséggel: Budapesten egy oldalteremben Brown rézkarc-sorozata is felbukkan. Ebben a Rembrandt portréit visszhangozza, de a Rembrandt számára legfontosabb tekintet helyett sűrűn telekarcolt gomolygást látunk. A szembenézés önmagunkkal, a modell és a festő, a kor és az individuum, úgy tűnik, még nem tud felvállalni egy ilyen közvetlen viszonyt.
