A villamos, melynek neve - NÉGYESHATOS

Miért is kellene beszüremlenie, ha egyszer a Stúdió K premierje Thornton Wilder-mintát követ a Hiawatha hálókocsi (és A hosszú karácsonyi ebéd) révén. Ez az előkép azonban csak a ?végtelenített üzemidejű viszonylat? körforgó jelenetezését, átfogó, nagyobb struktúrájának általánosságát befolyásolja. A számtalan epizódot ezen belül kellene valamilyen sajátszerűbb, egységesebb szöveg- és játékszemlélet alapján elhelyezni ? ez azonban csak elnyújtottan, csapongóan, mechanikus ütemezéssel-alakítással-ismételgetéssel sikerült. Pedig a nem új, ám megújított szervező ötlet ígéretes. A 4-es, 6-os (a 4-6-os) villamos változó utasai ? nevüket és a legutóbbi évtizedek valamely utazási napját önazonosításként be-bejelentve ? elsősorban magánszámokban és állandósuló figurapárok egymásra íródó szituációiban a viszonylagos életteljességet (főleg a lét keserű oldalait) tárják elénk. A huzalokon aláfüggő villamos-ülések folyton gazdát cserélnek (a nézők többsége is ?a villamosban foglal helyet?), fentről fogantyúk indázata csüng a kicsiny csúcsforgalmi játéktérre.

A legkevesebb kívánni valót a színészi játék hagyja maga után, ha a stílusokat, jelenléteket önmagukban vesszük. Spilák Lajos ? befelé forduló, megbetegedő, majd öngyilkosságra készülő középkorú férfiként ? olyan egyszerűséggel, halksággal ejti a mondatokat, ahogy a kémény eregeti a füstöt. Kuna Károly ? az örök vesztes változataiban ? az egykori Lipótmező összes félresiklott, megcsomósodott idegenergiáját kilávázza magából. Nyakó Júliának a Nagykörút is görög drámai tér: mint Kata nevezetű ki tudja, ki is úgy áll a végén egy lépcsőzeten, akárha Antigoné vagy Élektra lenne, akit ? úgymond ? a jó Isten még nem segített el Moszkvába (ezúttal sem, mert a jármű a Moszkva tér helyett a Széll Kálmán térre fut be, hogy végtelenítettsége jegyében mindjárt vissza is forduljon arra, amerről jött). Nagypál Gábor szenzációs, megrázó (és túlbeszélt) magyarszerbbunyevác önvallomással, ?timagyaroknemtudtokszépenvesztenidenyernisem? önéletrajzi monológgal (és a százhúsz perc során apja fejére növő fiúként, fiatalként) van jelen. Horváth Zsuzsa a ruházati, szabászati, varrászati, divatozó külsőségek örökös ecseteléséből pislant befelé, lélekzugot keresve. Homonnai Katalin eltűnik és feltűnik: suhanó árny, éjszakai tudat, halk veszteske. Rusznák Adrienn ? nem egyedüliként ? írott (sms-) és egyéb, nyelvileg preformált üzeneteket játszik jellemvázlattá: billentyűzi a fruskát. Lovas Dániel a koncepció, az útvonal-fikció izzó figyelembe fagyott narrátoraként a haladás konferansziéja: a semmibe nézve olvassa le és tolmácsolja, amit ? állomásneveket, plakátokat, intézmény- és cégfeliratokat, hirdetéseket ? menet közben az ablaküvegen át megpillant.

Lovas kopogó mondókája megfelelő ellenpont az olykor túlhevített dialógusokhoz, vagy a meghökkentően ide nem illő ? mert az archetipikus egyedek és esetek közt személyessé konkretizált ? Monori Lili-himnuszhoz, mely persze nem indokolatlan tisztelgés a Stúdió K alternatív műhelyében a hazai nem-intézményes színjátszás egyik nagysága előtt, és Spilák meg Rusznák jóvoltából még a tragikus iróniát is megemeli. Úgy tűnik, Lovas ?olvasott? szavai mind mai szavak, szószerkezetek. A cselekmény-fragmentumok, említettük, korántsem. Olyannyira nem, hogy az utolsó harmadban el- és felszabaduló, saját túlhasznált alapfogásaitól eloldódó, tágasabb-szellősebb-kinyílóbb előadás-építés (melynek az utolsó állomások gépies lekövetésére már nincs is szüksége) a Margit híd 1944-es felrobban(t)ását is megrendítően játékba tudja hozni.

A 4-es, 6-os villamosba ugyanúgy befér az egész világ, mint az iskola- vagy kórház-modellbe, a gurulók közül a vonatzakatolásba. Mindegyik mindig a határon áll vagy megy, ha műbe íródik. A címszereplő járaton tehát elvileg bárki és bármi megjelenítheti magát, sőt: előbb-utóbb e rengeteg bárki és bármi még összefüggéseket is alkothat. De a 4-6-ost kánikulában légkondicionálás hűti (már amikor), a Stúdió K termét viszont nem. S légkondicionálatlan a rendezés is, melyet a hőlégkamrába két órára berekesztett publikum kap. Sok a sablonos megoldás. Nincs jelentése annak, hogy a társulat bérletével utazó színészek a közönség közé keveredve lépnek be 19 óra 30-kor az ajtón, s annak sem, hogy mi magunk, jegyesek a helyüket változtató színészek közt ülünk azután stabilan. Véletleneket nem számítva abszolút nem interaktív a kapcsolatfelvételi formákat szinte provokáló Négyeshatos. Forgács Péter néhány mozaikdarabot finoman komponált meg (így a Duna feletti áthaladás végre igazi tér-ötletekkel szolgáló szakaszát), máskor mindössze forgatja, kerengeti az eszközhasználatban is következetlen közreműködőket. Eldöntetlen az absztrakciós fok, melynek intenzitását mindenféle ? tulajdonképp csak a fantázia síkján létezhető ? tárgyak kezdik ki. Ha egy elköltözéshez az elköltöző asszony egész ruhatára kell, akkor a villamoshoz egyáltalán nem kötődő vidéki motorbiciklis melléktörténethez is kellene legalább egy duda.

A melléktörténetek sokaságában, a bemutató kiklopfolásában a színészek mégiscsak ludasak. Emlékezetükből előhívott személyes adalékaik nem csekély részéről nyilván (próba)menet közben lemondtak. Sokkal többről kellett volna. A hasonló, improvizációsan összeadott produkciók örök gondja az ön- és egymás-korlátozás részleges hiánya, a privatizáló múltba pillantás és a nyelvi túltengés. A Négyeshatost végül szerzőként jegyző Faragó Zsuzsa dramaturg és Forgács Péter rendező jó stiliszta. Némely jelenetüknek tapsolna Wilder is, Örkény is, bár villamosnyelv, villamos-szociológia ? meglepetésünkre ? szinte nem ad hírt magáról, kivéve az utca konferált üzeneteit. Még az idő teltével elharapózó fasz-basz nyelvezetben sem. Ez a legkisebb baj, hiszen jelképes járművünk gördülhet a képzelet, a vágy, az álom sínjein is. Dramaturg és rendező és színészek arányérzékének engedékenysége azonban valószínűleg hagyott tennivalót a második, harmadik, negyedik estéig sorakozó napokra is.