Lionel Hoche az igen termékeny, negyvennégy éves rendező-koreográfus régmúlt időket idéz meg színpadán. Szürreális álomba kalauzol (védőháló, dramaturg és hasonlók maradéktalan kiiktatásával), tárgyak, jelmezek, hangulatok bőséges adagolásával. A világ, melyben jár, nem ismeretlen a hazai nézőnek sem: a tárgyhalmozó, meghökkentő, a (rém)mesebéli atmoszférát bevállaló, kortársi táncvilág számos, eredeti alkotása volt vendégünk, a ?90-es évek első felében, a honi nagy francia tánc-boom idején. A Compagnie Castafiore, a két Philippe: Genty és Découflé ? néhány név a színi szürreália itthon is ismerhető, gall mezejéről.
Ám, azonnal hozzá is kell, hogy tegyük: ez itt egy másik minőség. Lionel Hoche alkotói világáról tudósít a MU Színházban, a produkció alkalmából látható kiállítás: képei egy része jelen produkció próbái idején készült, mások a rendező-koreográfus korábbi műveit hozzák testközelbe. Repkedő bicikli és szekrény, tejes-, gyümölcsleves és müzlisdobozokból épített, óriási, törzsi varázsmaszk, egy alak, tetőtől talpig páfrányba öltöztetve? Izgalmas, ígéretes jelenések, amilyenekből a Duda Éva Társulat számára létrehozott RetourAuNoirban sem volt aztán kevés.
Hoche darabja bizarr, nyugtalanító vízió, kép- és jelenethalmozás, talányos alakok kavalkádja, sejthetően kemény, de lenyilatkozottan (és érzékelhetően) rövid próbaidőszak egyenetlen, arányaiban, szerkezetében nagyon nem eltalált gyümölcse. Két főalakja talányos emberpár: az egyaránt komoly igénnyel dolgozó Jónás Zsuzsa és Csúzi Márton arca szinte mindvégig felfedve, társaiké mindvégig takarva. A sötét és világos térfélre (félidőre) bontott előadás kettejük egymás felé való, tétova közeledése, de alapvetően magányos kalandja, míg az utolsó pár perc az egymásra találásuké. Jónás Zsuzsa a darab elején bábszerű, ódon, csíkos ruhát viselő, arctalan lidérc: vonásait előre fésült haja takarja. Csúzi Márton zenész-vagabund: stilizált frakkos-cilinderes figurája hol elektromos orgona mögött, nekünk háttal, hol gitárral kezében. A magasban csontváz függ, groteszk pózban, alatta íróasztal, szék, lámpák.
A fekete színben antracit-csillogású, csuklyás, az egész testet takaró szkafanderben láthatjuk a kettejüket körülnyüzsgő árnyak, manók anonim hadát. A velencei Lidó napozósátrait idéző, belül fekete-fehér csíkos, nagyméretű, nyitott kockaidomba tömörülnek a talányos világ alakjai.
A játék zenei anyagának zöme a glam-rock világából vétetett (az anyag eredeti részeit Sebastian Roux jegyzi). Több számmal is képviselteti magát a zseniális ? és dacára, hogy tizennyolc éve halott, Magyarországon szinte ismeretlen ? pop-kontratenor, Klaus Nomi.
Hoche bizarr képek tömegét sorolja a második tételben is: tetőtől talpig haj borította, különös rémlény és társai tekerik fel a fekete táncpadlót, mely alól feltűnik a hófehér. A csillogó szkafanderes ?kar? fekete parókás, fehérbe öltözött horror-menyasszonyokká válik. Arcukat most ezüst kendő takarja: fodros, fehér ruhában illegve, kulissza- és dobhártya-hasogató sipítozásba kezdenek. Legyen bármilyen abszurd is e mű, a végén egyfajta happy endet láthatunk: a két főalak (immár ők is tetőtől talpig egész testet elfedő overálban) egymásra lel.
A RetourAuNoir jellegzetes példa rá: a bizarr (is) akkor működik, ha van tempója, a káoszban ott lappang a szerkezet, a rendszer. A meglepő halála az érdektelenné válás, és ? bármennyire is nyújt izgalmas pillanatokat az előadás ? Hoche munkája gyakorta lankaszt el.
Ott van a vakító villanykörtébe mesteri arcjátékkal, szuggesztíven playbackelő Jónás Zsuzsa, de ott van a közönség elé betolt kockaidom, melytől az egyik szél percekig nem látja a színpad nagyobbik felét. Sajátos látványok, meglepő figurák és vesző tempó, kuszaság együtt. A meglehetősen érdekes, mely újra meg újra érdektelenné válik. E táncos tematikájú, izzasztó rémálomvilág összerakatlanságával oltja ki önereje nagyobbik részét ?egy abszurd világ senkiföldjén?.
