Minden fiatal irodalmár csinálni akar egy Nyugatot

Három éve készítettem veled interjút, amelynek még az általad alapított ifjúsági magazin, az f21 volt a témája. Azóta megszűnt a platform. Szerinted mi okozta a végét?

Úgy gondolom, hogy ennek több oka van. A finanszírozási hiány mellett például az, hogy mi, akik készítettük a lapot, elkezdtünk más, nem önkéntes munkahelyeken dolgozni. Jelentős szerepe volt a megszűnésben annak is, hogy a kulturális élet szereplőire állandó feszültség jellemző. Még ezek mellett is lehetett volna folytatni, ha megelégszünk egy bizonyos szinttel, de mi nem akartuk a tizedik ugyanolyan kulturális lapot létrehozni; maradandót, értéket akartunk adni az embereknek. Ehhez azonban több kell szenvedélynél és fiatalos lendületnél, ám nem voltak megfelelő eszközeink hozzá. Nem szeretnék bűnbakot keresni, inkább tisztességgel kimondom, hogy eddig jutottunk el, hatalmas tudást szereztünk, most pedig ideje új alternatívákat keresni a kulturális élet egészét tekintve és egyéni szinten is.

Az f21 búcsúbuliján elmondtad, hogy inkább következtetéseket szeretnél levonni, mint sírva vigadni. De mivel ez mégiscsak életed projektje volt, gondolom, a nosztalgikus elengedést is megélted.

Igen, de erősebb volt bennem a helyzet megértése iránti vágy. Az elmúlt egy évben – ami nehéz időszak volt – felismertem, hogy a nagy egész szempontjából semmit nem jelent, hogy az én életem nagy projektje az f21 volt. Ha visszatekintek a lap nyolc, csodálatos évére, a pozitív emlékek mellett látom a munkával járó nehézségeket és az ebből fakadó sérüléseket is. Bízom benne, hogy ha legközelebb belevágok valamibe, azt sokkal érettebben és bölcsebben tudjam kezelni. Ez az időszak nemcsak rólunk, hanem a minket körülvevő kulturális közösségről is szólt. Évente száznál több fiatal szeretne belépni a szférába és keres ehhez kapaszkodókat – remélem, az f21 nyolc éve hozzá tudott tenni ezeknek a megteremtéséhez.

Mikor kezdtél újságíróskodni?

Még gimnazista koromban. Először gyakornok voltam egy Vas megyei napilapnál, sporttal és közéleti témákkal foglalkoztam, ezután kerültem a kulturális rovathoz. Már 16-17 évesen nagyon makacs voltam, ekkoriban kezdett kiforrni a világról alkotott véleményem, amely sajnos nem egyezett a lapéval. Nem értettem, egy koncertbeszámolómból miért gyomlálnak ki olyan kifejezéseket, amiket én teljesen magától értetődőnek veszek. Nem túlzok, volt olyan alkalom, hogy a főszerkesztőm egy A4-es lapot tett le elém, amelyen az szerepelt, kinek a nevét nem írhatom le, és melyik részét nem idézhetem egy adott beszélgetésnek. Akkor felismertem, hogy ezek politikai gesztusok. Éreztem, hogy én nem ezt akarom.

Ekkoriban kerültem bele a szombathelyi kulturális körforgásba. Irodalmi műhelybe jártam, elkezdtem kortársakat olvasni – nemcsak irodalmat, de olyan orgánumokat is, mint a Kulter, a Litera, a Műút. Egyre inkább megértettem, hogy a kultúra nem korlátozódik a vidéki, könyvtárszagú és népi irodalomra, Szombathelyen azonban szinte csak ennek volt nyoma. Hamarosan kapcsolatba kerültem többek között Győrben, Sopronban, Veszprémben és Kaposváron élőkkel, akik ugyanazt hiányolták vidéken, mint én. Velük indítottuk el 2016 elején, szombathelyi központtal az f21-et. Nagyjából egy évvel az alapítás előtt olvastam először Nádasdy Ádámot és hallottam először Nádas Péterről, aztán egyszer csak egy kulturális lap – akkor még blognak neveztük – főszerkesztője lettem. Még azt sem tudtam, hogy mi fán terem a kulturális szféra Magyarországon, de lelkes voltam, tele erős elképzelésekkel és naivitással.

Milyen érzés volt szinte nulla tapasztalattal, azonnal a sűrűjébe kerülni?

Sokkolt, imádtam, de nagyon meg is terhelt. Az f21 nélkül rengeteget tapogatóztam volna a sötétben, de nem is hibáztam volna ennyit. Gyakran kellett a ballépéseim után újraépítenem magam, és ez hozzátett ahhoz, hogy egyre jobban megismerjem ezt a közeget, ami mára az otthonommá vált. Több időt töltöttem benne, mint a szülői házban, az identitásom része lett. Ahogy az ember megszokja, mi hol van a szülői házban, úgy ismertem meg, hogyan rendeződik a magyar kultúra, mik a biztonsági területek és mik az izgalmas, kockázatosabb részek.

Első generációs értelmiségi vagyok, tehát nincsenek kimondottan romantikus ősélményeim, nem volt a házunk tele könyvekkel, nem voltam csodagyerek vagy könyvmoly, aki bújja a regényeket. Bioszfaktos gimnáziumba jártam. De egyszer csak jött a kultúra, és eluralta az életemet, színházba jártam, olvastam, vitáztam, írtam, az akkor még ismeretlen világban pedig nagy biztonságot adott, hogy az f21-gyel szocializálódhattam. Ezzel együtt azért volt egyfajta romantikája az egésznek. Minden irodalomkedvelő fiatal akar csinálni egy Nyugatot, én pedig kicsit úgy éreztem, ezen az úton haladunk.

Mikor kezdtél el szépirodalommal is foglalkozni?

Ugyanakkor, amikor a kulturális újságírás is bejött az életembe. A komolyabb szépirodalmi ébredésemmel szorosan összefüggött a hirtelen megváltozott életmódom, amit én romantikus bohémizmusnak éltem meg. Hajnalban keltem, a buszon olvastam a suliig, ott letudtam a napot, utána mentem Sopronba focizni, a vonaton cikket írtam, letoltam az edzést, hazafelé megint cikket írtam, bementem a szerkesztőségbe, és este kilenckor értem haza. Azt gondoltam, „Úristen, úgy élek, mint Ady Endre száz éve” – annyi különbséggel, hogy ő nem focizott, csak akart.

Véletlen említed épp Adyt?

Nem! Számomra egyértelműen ő volt a belépő. Van egy nagyon érdekes emlékem vele kapcsolatban. Visszanézve röhejes, de talán egy augusztus 20-i tűzijáték tévéközvetítése alatt versek mentek a háttérben – ekkor figyeltem fel egy művének részletére, megkerestem az Ady-összesemben, ami aztán teljesen beszippantott. Ettől fogva folyamatosan olvastam, szabadidőmben mindig könyv volt a kezemben.

Akkoriban még nem volt mobilnetem, és a wifi is alig ért el a szobámba. Tinikorom meghatározó irodalmi élményei a hajnalig tartó olvasások. Ami az írást illeti, már említettem a szombathelyi irodalmi műhelyt, de ekkor még csak hobbiszerűen tekintettem a dologra. Utána jött néhány év kihagyás. Körülbelül három évvel ezelőtt tért vissza – immár komolyabban – az életembe a szépirodalom, azóta alkotói szempontból is nagyon fontos.

Tavaly pedig Móricz-ösztöndíjat kaptál. Hogy tekintettél az elismerésre? Bizonyítéka volt annak, hogy érdemes hallgatni az alkotói vágyadra?

Segített elfogadni, hogy nemcsak támogató, szervező, hanem alkotó karakter is lehetek – talán túl fiatalon vettem fel az előbbi szerepkört, miközben elfelejtettem saját magammal foglalkozni. Mikor beadtam az írásomat a pályázatra, abban sem voltam biztos, hogy akarom az ösztöndíjat, és ha esetleg megkapom, elfogadom-e majd, hiszen ez egy markáns kulturális szerepvállalás. De megkaptam, és igyekeztem visszajelzésként kezelni. Végignéztem, kik nyertek abban az évben rajtam kívül, és jó érzés volt köztük lenni. 

Líra vagy próza?

Kamaszként és a húszas éveim elején még verseket akartam írni, de nem igazán találtam magamra a lírában. 22-23 évesen indultam el a próza irányába, és rögtön monumentális regényötleteket kezdtem kidolgozni. Tervező típus vagyok, hosszú ideig érlelek dolgokat, amikből lehet, hogy még évek múlva sem lesz kész anyag. A munkafolyamatommal a nagypróza van összhangban. Rengeteget jegyzetelek, párhuzamosan négy-öt regénytéma van velem, minden ötletemhez keresek aktuális világirodalmi mintákat, rágom őket, elemzem, folyamatosan tanulok, hogy az ötleteimből a legtöbbet tudjam majd kihozni. Az egyiket öt éve duzzasztom, és még mindig csak a felét írtam meg, de számtalan vázlatot készítettem hozzá. Kicsit olyan vagyok, mint egy mérnök: amíg nincs egy tökéletes tervrajzom, addig nem tudok elindulni. Most úgy érzem, végre elérkeztem oda, hogy a következő időszak az alkotásé lehet.

Hogy tudod az alkotást beépíteni a mindennapjaidba?

Sajnos sokáig nem voltak meg azok az órák, fél napok, amikor le tudtam volna ülni, hogy írjak. Nem olyan rég még ott volt az f21, volt egy polgári állásom, mellette számtalan rendezvényszervezői projekt, előtte az egyetem – egyszerűen nem jutottam el ideáig. Mostanában indultam el egy tudatos úton annak érdekében, hogy le tudjak lassulni, mert gyakran mennek el fölöttem a napok úgy, hogy nagyon sokat dolgozom, de este ugyanannyi feladat van előttem, mint reggel volt.

26 éves vagyok, és úgy érzem, bizonyos tekintetben elfáradtam. Azt tűztem ki célul, hogy vissza kell találnom a kreatív energiáimhoz, de ehhez le kell redukálnom a működésemet. Nem akarok elpazarolni órákat, nem akarok cicás videókat nézni két órán keresztül a kanapén, csak azért, mert kimerült vagyok. Helyette többször a könyvhöz nyúlni, és átkapcsolni alkotói üzemmódba. Szeretném ősz közepéig befejezni a regényt, amelynek az első két fejezetével megnyertem a Móriczot, és jövőre másoknak állnék neki, mert szúrja az oldalamat már a többi, várólistás koncepció.

Mesélsz erről a regényről?

Régóta velem van a téma, már a legelső szövegeimben is megjelent. A regény Megbocsátás munkacímen fut, és egy korai öntudatra ébredés, felnövés története. A szülőfalumban játszódik, a gyerekkoromból táplálkozik, de nem traumaregényt szeretnék. Augusztustól októberig terjedő időszakot ölel fel, ami hét életképszerű jelenetből bomlik ki. Központi témája a képzelet, jelenleg erősen foglalkoztat, hol van fantázia, fikció és valóság határa. Mi az, amitől egy sztorit mágikus realistának tekintünk, még ha nincsenek is benne klasszikusan mágikus elemek?

Nagyon sok olyan emlékem van gyerekkoromból, amelyről nem tudom eldönteni, tényleg megtörtént-e, vagy csak annyiszor képzeltem el, hogy már olyan, mintha megtörtént volna. És itt adódik számomra a legérdekesebb kérdés: ha ezeket megírom, fikciót írok, vagy a múltat rögzítem? Van-e egyáltalán relevancia a különbségtételben? Ezzel szeretnék játszani: azt keresem, hogy tudom a mágikus realizmus és a realista, monologizáló regény határvonalán elhelyezni a szöveget.

A regény elbeszélője nehezen körvonalazható, az sem egyértelmű, felnőtt vagy gyerek. A legtöbb korábbi ötletemnek és megjelent írásomnak is alaptézise a narrátor, aki elmondja, amit átélt, ebben az átélésben, pontosabban az átélés felidézésében viszont nehéz megtalálni a valóságérzékelés határait. Érdekelnek az egymástól elkülönülő, de mégis identitásképző valóságok.

Milyen előképek élnek benned írás közben?

Már utaltam rá, hogy rajongok a mágikus realizmusért. Annyira abszurd világban élünk, hogy a mágikus realizmus által megalkotott univerzumok sem abszurdabbak a miénknél. Ilyen szempontból nagyon reflektív, analizáló műfajnak tartom. Hogy néhány nevet is említsek, erősen inspirál Bodor Ádám, Irene Solà és Olga Tokarczuk világteremtő ereje, ahogy regénystruktúra szempontjából izgat egyaránt Stefánsson vagy éppen Joyce.

Úgy érzem, a regényed témájában és az elbeszélőd jellegében Nádas Péter is ott van.

Jól érzed. Aki ismer, tudja, hogy nekem Nádas Péter maga az irodalom. Nehéz szofisztikáltan szavakba önteni, mit éreztem például a Világló részletek olvasásakor… Az biztos, hogy még életemben nem telített el ennyire könyv. Az egész életmű lenyűgöz: az elbeszéléstechnika, az apró figyelmességek, a társadalmi kérdésekre való rezonálás, az elegancia. Nádas-szöveget olvasva gyakran érzem úgy, mintha egy nagyon tiszta patakba bámulnék: hogy lehet valami ennyire tisztán, egyszerűen jó és finom? Emellett magára az írói működésére is borzasztóan irigy vagyok.

Ezt hogy érted?

Sokszor gondolkodom azon, mi a helyes alkotói attitűd. Nyilván előttünk a bohém költő, az ihletből merítő festő, az életét a színpadra vivő színész képe. A spektrum másik végén találjuk a monumentális prózát író szerzőket – például Nádast is. Ha valaki nagy és alapos, összetett prózát akar írni, nem elég egy flash, egy tűzijáték; évtizedes, aktív, rendszerbe vitt munkára van szükség. Ez már nem úgy megy, hogy egy kocsmapultnál iszom, kipattan az ihlet, és azt megírom. Le kell ülni, bele kell lassulni és át kell szellemülni a szövegbe, a világba. Csak így lehet visszaemlékezni azokra a nüanszokra, amelyek az életben annyira természetesek, hogy fel sem tűnnek, prózába emelve viszont csodálatos hatást keltenek.

Míg fiatalabb koromban inkább bohém művész akartam lenni, olyan, mint Kerouac, most már sokkal vonzóbb Nádas tudatosan vidékre emigráló, már-már skandinávokat idézően minimalista működése, mert ez a fajta alkotói folyamat sokkal tisztább, ugyanakkor összetettebb eredménnyel kecsegtet. A jó alkotónak tudnia kell dolgozni, és abban a pillanatban, hogy valami befolyásolja a munkát, például iszik, esetleg más tudatmódosító hatása alatt van az ember, vagy egyszerűen csak kialvatlan, csökken a minőség, legalábbis én ezt érzem magamon. Ezért példakép Nádas Péter.

Az is neki köszönhető többek között, hogy egyre jobban érdekel a lelassulás folyamata. Meg szeretném érteni, hogyan lehet a relatív időnket máshogy értelmezni. Kíváncsi vagyok, elég-e a hozzáállás megváltoztatása. Lehet, hogy néhány apró módosítás után azt fogom észrevenni, hogy ugyanannyit dolgozom, mint korábban, de mellette leírok naponta tíz oldalt? Fontos kísérlet és régóta vágyott cél ez számomra, mert ha sikerül, az egyéni alkotás területén és a kulturális szféra szempontjából is bebizonyosodhat, mennyi olyan képzelt terhet hordozunk, amit egyszerű attitűdváltással levethetnénk. Valószínűleg már attól élhetőbb lenne a kulturális és a művészeti közélet itthon, ha egyénként jobban megtanulnánk figyelni a mentális egészségünkre.

Érdekes kettősséget, sőt „hármasságot” vettem észre a fórumokon, amelyeken publikálsz: már nemcsak újság- és szépíróként, de egyre többször tudósítások szereplőjeként is megjelensz, mivel gyakran moderálsz beszélgetéseket.

Most már van annyi rutinom a sajtóban, hogy felmérjem, mennyi mindent nem tudok és nem fogok tudni elsajátítani. Még az f21 főszerkesztőjeként sem gondoltam, hogy benne lennék a lap tíz legjobb újságírójában – például kifejezetten rossz kritikákat írok. Inkább szervező alkat voltam. Kérdezni viszont nagyon szeretek, mindig is az interjú és a riport voltak a kedvenc sajtóműfajaim. Egy-egy beszélgetés moderálása lehetőséget ad, hogy belelássak abba, milyen ember van a művész mögött – és itt most nem a magánéletére gondolok, hanem arra, milyen terheket visz magával az alkotó. Mi foglalkoztatja, milyen a napi rutinja? Ebben végre kiélhetem a mérhetetlen kíváncsiságomat és azt, hogy nagyon szeretek új embereket megismerni.

Említenél néhány emlékezetes beszélgetést?

Mérföldkő a két, Nádas Péterrel folytatott beszélgetés, de a legnagyobb fordulat a tavalyi SepsiBook könyvvásár és kortárs irodalmi fesztivál volt. Felkértek, hogy legyek a pódiumbeszélgetések házigazdája: két nap alatt négy beszélgetést vezettem le, abból hármat egymás után ötperces szünetekkel. Kiss Noémit, Parti Nagy Lajost, Kollár-Klemencz Lászlót és Kemény Istvánt kérdeztem. A visszajelzésekből azt szűrtem le, a nagy nyomás ellenére elégedettek voltak a szervezők, a beszélgetőpartnerek és a közönség is. Most már a színpadon is egyre kevésbé izgulok, az idei SepsiBookot kimondottan könnyed élményként éltem meg. 

A moderálásokhoz is kapcsolódik egy, az elkövetkező pár évre kitűzött célom: szeretnék létrehozni egy írott lapot, amely nagyinterjúkra specializálódik. Ez is a lelassulásom része lenne. A példa a Happy Reader magazin, ez ugyanis bebizonyítja, hogy nem halott a nagyinterjú műfaja. Egy kultúrember pedig igenis szakíthat az életéből hetente egy órát arra, hogy elolvas egy nagyinterjút olyan emberekkel, akikből tudást meríthet. A mai helyzet sajnos az, hogy sokszor még a művészek, irodalmárok sem szánnak elég időt az önművelésre, egymás könyvének olvasására. Ha egy interjú ötezer leütésnél hosszabb, már nem tartja ott a figyelmüket. Szerintem fontos ezen változtatni.

Sokszor előkerült a lelassulás.

Egy ideje már észrevettem, hogy írás közben azon gondolkodom, ha a szövegemet majd ez meg az el fogja olvasni, attól figyelmet, lehetőségeket kapok; olvasáskor meg előbb nézem meg azt, melyik lap, folyóirat közölte az írást, mint hogy mi a tartalma. Tele vagyok – ahogy a kulturális szféra szereplői is – előítéletekkel. Én viszont szeretném tisztán befogadni a művészetet, és jelenleg csak az vezethet ide, ha visszatalálok a természetes működéshez. Végtelenül zsongó világban élünk, észre sem vesszük, ahogy múlnak a napjaik. De a művészet és a kultúra valahol mégiscsak az emberről, az egyénről szól, és az emberi működés esszenciája mélyen mégiscsak az alkotás, olyan dolgok létrehozása, amelyek másoknak élményt, értéket adnak, amelyekkel akár azonosulni is tudnak. Fontos, hogy ne felejtsük el a kultúracsinálás és az alkotás közben a művészetet és az alkotást magát, ehhez pedig muszáj visszavennünk a tempóból és bizonyos szinten felszabadítani a művészetet ezek alól a terhek alól.

Ebben a felismerésben nagy szerepe volt az egy hónapos maribori utamnak 2021-ben. Hét-nyolc év után először lehettem teljesen egyedül a gondolataimmal. Sikerült annyira belassulnom, hogy lássam, milyen sűrű és zsúfolt időszak van mögöttem, és ez kiégéssel fenyeget minden szempontból. Azóta egy új időszámítás indult bennem, az önismeretemben, aminek voltak még ennél is mélyebb lépései az elmúlt három évben. Biztos vagyok benne, hogy nekem a kultúrában van a helyem, szeretnék hozzátenni ahhoz, hogy a szféra élhetőbb, boldogabb és felszabadultabb legyen, de ehhez magamban kell rendet raknom először.

Arra viszont szintén rájöttem, hogy én soha nem leszek az az ember, aki mártírpozíciót fog felvenni, vagy naivan megy egy általa kreált eszme és világ után  – ezt az f21 megszűnése is jól példázza. Mártíromság és panaszkodás helyett új lehetőségeket, utakat keresek, ha pedig valami nem válik be, elfogadom, hogy nem tudok többet tenni, és továbbállok, tanulok, fejlődök.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu