Néhány esztendő alatt Európa számos híres operaszínpadán fellépett az olasz operaénekesek ifjabb generációjának nemzetközi sikereket is elért tenorja. Öt évvel ezelőtt Bolognában a Normában debütált. Tanulmányait Turinban, a Giuseppe Verdi Konzervatóriumban folytatta, és 2005-ben a Spoletói Nemzetközi Operaverseny győztese lett.
Hagyomány a családjukban az opera iránti vonzalom?
Érdekes az életutam ebből a szempontból. A családomban senki sem hallgatott operát. Különös, hogy a nagyszüleim enélkül nevelték fel a gyerekeiket meg engem és a lánytestvéremet. Először húszéves koromban találkoztam operával, ráadásul a Traviatával, a mű eredeti helyszínén, Párizsban. Violetta és Alfredo Verdi által csodálatosan megzenésített szerelme olyan hatással volt rám, hogy attól fogva az opera betört a mindennapjainkba, betöltötte az életemet és a családomét szintén.
Jól gondolom laikus zenekedvelőként, hogy végigénekelte a gyerekkorát, zengett a hangjától otthon még a fürdőszoba is?
A szüleim elmondása szerint mindenfajta zenét énekeltem, nagyjából akkortól, hogy megtanultam beszélni. A popzenétől a rockon át a dzsesszig mindent előadtam, így egyértelművé vált, hogy ebbe az irányba kell elindulnom az életben. Tizennégy évesen kezdtem bárokban, esküvőkön szórakoztatni a közönséget, illetve akkoriban adtam az első koncertemet is, és kerestem meg az első fizetésemet a zenével. Ösztönből, szenvedéllyel énekeltem, de csak hallás után, mert zeneelméletet előtte sohasem tanultam. A legkevésbé sem tartottam attól, hogy éneklésemmel bárkit megzavarok a lakóhelyemen. Ez akkor változott meg, amikor hivatásszerűen kezdtem el foglalkozni a szakmával. Akkortól otthon a skálázást és a különböző hangképző gyakorlatokat a WC-ben elbújva végeztem, attól tartva, hogy zavarom a szomszédok pihenését.
Mikor lett komoly az elhatározása, hogy operaénekes lesz?
Komoly? Az igazat megvallva máig sem határoztam erről. Úgy vélem, ez a hivatás nem elkötelezettség kérdése. Csak elkezd az ember énekelni, és a kapcsolat a zene meg a lelke között egyre szorosabbá válik, mígnem ez lesz a végzete.
Önt tanította Luciano Pavarotti. Mondana valamit a mesterről, akár egy érdekes esetet felidézve, akár azt a légkört, amely őt körülvette?
Erre nehéz válaszolni, mert egy egész könyvet tele tudnék írni azokkal az emlékeimmel, amelyeket a nagylelkű Pavarottival töltött időszakból őrzök. Hat hónapon át minden délután leckéket kaptam tőle, de nemcsak a zenére vonatkozóan, hanem az élettapasztalatait is megosztotta velem. Mesélhetnék a nagyszerű órákról, amelyeket éneklési technikából adott, vagy akár a vicces pillanatokról, amikor ugratott, csakúgy mint a többi tanulót, vagy az étkezési szünetekről, amelyekben leginkább fagyit, tortát és bort fogyasztottunk. Még súlyos betegsége idején sem veszítette el a humorát, és egészen az utolsó percig bivalyerősen harcolt a rák ellen, amelyben szenvedett. Úgy mosolygott ránk, mint a napsütés. Kétségkívül az róla a legkedvesebb emlékem, hogy ahányszor csak vittem neki a nővérem készítette tiramisuból, ő mindig sajnálatát fejezte ki, hogy a testvérem óvónő, így nincs rá lehetőség, hogy az éttermében foglalkoztassa.
Melyik a kedvenc operája?
Mind a mai napig Giuseppe Verdi Álarcosbálja a kedvencem. Imádom a cselekményét, a zenéjét, az összes karakterét, de különösen a saját szerepem kibontakozását a darab elejétől a végéig. A Tosca és a Sámson a különleges kihívás miatt áll közel hozzám. Az operaénekes életében azok a legnehezebb pillanatok, amikor valamelyik jelenetben az ember egyedül áll a hatalmas, üres színpad belsejében. Ilyenkor nagyon fontos az alakítás.
Már többször énekelte a Pillangókisasszony férfi főszerepét. Véleménye szerint szerelemről, féltékenységről vagy önfeláldozásról szól ez a történet?
Egyikről sem. Szerintem a végkifejletkor Pinkerton gyalázatos viselkedését megszégyeníti Cso-Cso-Szán becsületessége. A szerelem elsősorban a Pillangókisasszony szempontjából fontos; a szenvedély Puccini muzsikájából is kiérződik. Pinkertonnak mindössze a nő birtoklása fontos, de nem érti az igazi szerelem lényegét. Ez az emberi viselkedési normáktól való eltérése annyiban lehet csak bocsánatos, hogy tudjuk, milyen hihetetlen nehézségekkel kellett megküzdeniük a katonáknak éveken át, a családjuk nélkül. A féltékenység nem igazán jelenik meg ebben a darabban, hacsak nem Kate Pinkerton esetében. Alapvetően ő az oka annak, hogy Pinkerton visszatér Japánba. Ugyanis mindenáron el akarja vinni magukkal Amerikába Cso-Cso-Szán fiát, hogy minden szálat elszakítson a Pillangókisasszony és a férje között. Az önfeláldozás pedig nem lehetőség ebben az operában, hanem szükségszerűség.
A hangjukat még a langy szellőtől is joggal óvó operaénekesek tartanak a szabadtéri fellépéstől. Ön is így van ezzel?
Valóban nem túl egészséges dolog a hirtelen hőmérsékletváltozásnak kitenni a hangszálakat. Arról nem is beszélve, hogy az előadás-technikára sem tesz jótékony hatást. Elég hűvös is tud lenni egy nyári éjszaka, és ha valaki nem ért eléggé a mesterségéhez, kellemetlen helyzetbe kerülhet. Toscanini mester mondta egyszer, hogy szabadtéri éneklés alkalmával nem művésznek, hanem sportolónak kell lenni. Hasonlóan gondolom magam is, bár úgy vélem, ezek nagyszerű alkalmak arra, hogy új közönséget nyerjünk meg az opera műfajának.
Járt már korábban is Budapesten?
Mindössze egyszer, 2006-ban, de csak egy koncert erejéig. Délután érkeztünk, és a fellépés után rögtön továbbutaztunk, legfeljebb a repülőről láthattam az önök híresen szép fővárosát. Most alig várom, hogy legyen egy kicsit több idő gyönyörködni benne.
Ismeri a mostani Pillangókisasszony partnerét, Rost Andreát? Énekeltek együtt már korábban is?
Természetesen ismerem Andreát, de még sohasem volt alkalmam élőben hallani a hangját és vele énekelni. Alig várom a megtiszteltetést, hogy egy ilyen művésszel léphetek színpadra.
Hogy lehet háton fekve áriát énekelni? A honlapja nyitó képe alapján ön végrehajtotta ezt a bravúrt.
Az nagyszerű fellépés volt! A Sámson és Delila 2011-ben, Nürnbergben. Sosem utasítom vissza a rendezők ötleteit a színpadi megjelenéssel kapcsolatban, legfeljebb ha kockázatosnak találom valamelyiket, akkor a próbasorozat végére hagyom a döntést, hogy vállalom-e vagy sem egy-egy elgondolás megvalósítását. Nem mindig lehetséges hosszú ideig fekve énekelni, ez sok mindenen, a kóruson, az akusztikán, az ária megkívánta hangképzés nehézségein is múlik. De én imádok szerepelni, és mindig igyekszem a maximumot kihozni magamból a közönség gyönyörködtetésére. Énekelni nem nagy szám, a hogyanon azonban már sok minden múlik.
Mátraházi Zsuzsa interjúja
