Fehér liliom és vörös szegfű a korai keresztény képeken
A keresztény művészet egyik legnépszerűbb témája, az Angyali üdvözlet azt a pillanatot örökíti meg, amikor Gábriel arkangyal elmondja Szűz Máriának, hogy Isten fiának anyja lesz. Ha ennek a jelenetnek az ábrázolásait megnézzük, gyakran szerepelnek rajtuk fehér liliomok, amelyek Szűz Máriára utalnak és a tisztaságát jelzik, míg az arany virágpor Isten mennyei fényét szimbolizálja. A fehér liliom mint jelkép azért is izgalmas, mert az ókori görögöknél még Héra termékeny és erotikus természetére utalt.
A Madonna a kisded Jézussal című kompozíciókon a vörös szegfű tűnik fel gyakran, és Mária Krisztus iránti szeretetét jelképezi, valamint a keresztre feszítésre utal. A vörös rózsák Krisztus áldozatát, öt szirmuk Jézus kereszten szerzett sebeit szimbolizálják. Ám míg a keresztény művészetben a vörös színű virágok a halandóság, a mulandóság, a 14–16. századi esküvői portrékon a földi szeretet és a másik iránti odaadás jelképei.
Hervadó virágok a 17. századi németalföldi csendéleteken
A 17. században a felélénkülő globális kereskedelemnek köszönhetően megnőtt az érdeklődés az egzotikus növények és tárgyak iránt. Az emberek keresték a különlegeset, a ritkaságot, a csillogót, a szokatlant, és a festészetben ennek hatására megjelentek a moralizáló csendéletek, amelyek az anyagi gazdagság mulandóságára hívták fel a figyelmet. Vanitatum vanitas (hiúságok hiúsága), hangzott az intelem, és a kompozíciókon feltűntek a halált szimbolizáló koponyák, az idő múlására figyelmeztető homokórák, valamint a hervadó virágok.
A németalföldi csendéleteken megjelenő friss virágcsokrok azonban Hollandia erejét és a természet dicsőségét szimbolizálták. És bár ezek a csendéletek nagyon realisztikusnak hatnak, szinte mindig a művészi fantázia alkotta meg őket, sőt gyakran olyan virágokat ábrázolnak, amelyek a természetben eltérő időkben virágoznak. Ezek a burjánzó csokrok azt állítják, hogy bár az élet véges, a művészet képes megállítani az időt.
A botanikai illusztrációk aranykora
Bár a középkorban és a reneszánsz idején is gyakorta készültek botanikai rajzok, a műfaj 1750 és 1850 között élte virágkorát. Sir Joseph Bank és Pierre Joseph Redouté a műfaj két ismert alakja volt, akik rengeteget utaztak, hogy a világ virágait megörökíthessék. Rajzaik archetipikusak voltak, a növények ideális változatait ábrázolták, tudományosan közelítettek hozzájuk. Nem volt szimbolikus jelentésük, hanem ismertető ábráknak szánták őket, amelyeket természettudományos érdeklődéssel hoztak létre.
A preraffaeliták titkos üzenetei
Az új etikett Viktória királynő uralkodása idején leszűkítette a kommunikációt, ezért a virágok titkos üzenetek hordozóivá váltak. Népszerűek lettek a floriográfiáról, azaz a virágok nyelvéről szóló könyvek, amelyek pontosan leírták, melyik virág mit jelent: flörtöt, barátságot, bizonytalanságot vagy elutasítást. Míg a vörös rózsák a szerelmet szimbolizálták, a sötétebb virágok a szégyent, a rózsaszín szirmok pedig a titkos vágyat. A brit preraffaeliták a virágok segítségével üzeneteket rejthettek el a képeiken. Sir Lawrence Alma-Tadema Heliogabalus rózsái című festményén például burjánzó rózsakert látható, amelybe a kép szereplői belefulladnak. És bár az eredeti történetben ibolyák szerepeltek, Alma-Tadema ezt a korban a halállal kapcsolatba hozott rózsafajtát ábrázolta. William Morris színes tapétái ezzel szemben a virágok burjánzását, a flóra gazdagságát hirdetik.
Virágok Manet-tól Van Goghig
A 19. századig a virágcsendéletek a festészeti hierarchia legalján szerepeltek, ám a francia impresszionizmus megjelenésével, amikor a hétköznapi jelenetek és a természeti tájak kerültek a festők érdeklődésének középpontjába, a virágokat ábrázoló kompozíciók jelentősége és ázsiója megnőtt. Édouard Manet képeinek például egyötödét teszik ki a csendéletek, és élete vége felé egyre gyakrabban festett virágokat. 1880-ban, már súlyos betegen 16 darabos sorozatot készített, amelyen a barátai által a betegágyához vitt csokrokat örökítette meg. Manet és kortársai is olyan virágokat festettek, amelyeknek személyes jelentőségük volt számukra – már elszakadtak attól, hogy a szimbolikájuk alapján válasszák ki a virágokat. Van Gogh 1886 nyarán kezdett napraforgókat festeni. 1888-ban visszatért a témához, amikor Paul Gauguint meghívta arles-i otthonába: a vendégszobát díszítette a napraforgós festményekkel, ami egyrészt üdvözlő gesztus volt, másrészt a művészi tehetségét prezentálta vele. És bár ezek a képek eredetileg Gauguin számára készültek, Van Gogh később a dedikációjaként tekintett a napraforgóra. 1889-ben egy öccsének, Theónak szánt levélben ezt írta: „A napraforgó az enyém.”
A virág az avantgárd művészetben
„Ha a kezedbe veszel egy virágot, és igazán ránézel, akkor az abban a pillanatban a te világod. Ezt a világot szeretném valaki másnak odaadni” – mondta egyszer Georgia O’Keeffe. A modernizmus anyjának tartott O’Keeffe radikális eseménnyé alakította át a csendéletet: virágokról készült közeli képei az absztrakció határát súrolták, és arra késztették a nézőket, hogy mélyüljenek el a részletekben. 1919-ben férje, Alfred Stieglitz fotós és műkereskedő felvetette, hogy ezek a festmények tulajdonképpen a női nemi szerv szimbólumai. Ez az olvasat évtizedek óta uralja az O’Keeffe munkásságáról szóló vitákat, bár ő maga mindig azt vallotta, hogy e festményeinek semmi közük a női testhez vagy a szexualitáshoz, és a növényi élet formáinak tanulmányaiként tekintett rájuk.
Ansel Adams, Edward Weston vagy Immogen Cunningham is nagyon részletesen örökítették meg a virágokat, a gyümölcsöket és a tájakat. Sokan Cunningham virágait is az érzékiség szimbólumaiként értelmezték, ő azonban azt állította, hogy képei a természet iránti mély kíváncsiságból születtek.
Andy Warhol popvirágai
Andy Warhol a Modern Photography 1964-es számában felfedezett egy fényképet a hibiszkusz virágairól, amelyből aztán Virágok címmel szitasorozatot készített. (Az eredeti fénykép szerzője, Patricia Caulfield két évvel később beperelte a jogtalan felhasználása miatt.) Warhol verziója annyira szokatlan volt, hogy a kritikusok nem tudták pontosan beazonosítani, milyen fajról van szó. E motívumokat gyakran a gyász szimbólumaként dekódolják, mivel Warhol Kennedy elnök meggyilkolása után készítette el a sorozatot. Takashi Murakami Mosolygó virágok című sorozata is hasonló jelentésű, bár a kawaii fogalma alapján is értelmezhető. E növények a háború utáni Japán legyőzött kultúrájának szimbólumai, így az élet törékenységére is emlékeztetni akarnak.
A valódi virág mint autonóm művészeti matéria
A közelmúltban gyakran találkoztunk olyan műalkotásokkal, amelyek virágokból készültek. Az 1970-es években Wolfgang Laib virágporból készített installációkat. A legnagyobb, a Pollen from Hazelnut 18x21 méteres felületével a MoMA-ban látható: a művész 27 év alatt gyűjtötte össze hozzá a virágport, mivel a mogyoróbokor csak négy-hat hétig virágzik. A virágpor Laib számára az élet kezdetének jelképe.
1992-ben Jeff Koons elkészítette Puppyt, azaz 43 méter magas kutyaszobrát, amit több mint hatvanezer virágból álló szőnyeg borít. „Nagyon kellemes élmény feladni az irányítást; hagyni, hogy a természet járja a maga útját” – magyarázta Koons. A jelenleg a bilbaói Guggenheimben látható alkotás körömvirágai, begóniái, lobéliái és petúniái egyre nőnek. Az örök virágzás szembeszáll a mortalitással, ez a szobor az élet múlhatatlanságának jelképe.
