Vissza a természetbe - A FAL

A válasz persze bizonyára valahol félúton van: metafora is meg nem is. Mert nehéz nem az egyetemes magányra, az elidegenedettségre gondolni akkor, ha egy egyébként lélektani-realista filmben egy olyan sci-fibe illő fordulat következik be, mint a Marlen Haushofer regénye alapján készült A falban. Egy nő egy idősebb házaspárral nyaralni megy az osztrák hegyekbe, s a pár este bemegy a szomszédos faluba, otthon hagyva őt és a kutyát. Aztán nem kerülnek elő többé, úgyhogy a nő utánuk menne, ha nem ütközne viszonylag hamar egy láthatatlan falba, ami ? mint később kiderül ? minden irányból körülveszi őt, s azon túl csak mozdulatlan, élettelen dolgokat látni. Csak a kutya marad a falon belül, meg egy tehén és egy macska ? az ő társaságukban, növényeket ültetve, szarvasokra vadászva és főként a magányt megemésztve kell hát túlélnie a névtelen, múlttalan (legalábbis a nézők számára ismeretlen előélettel rendelkező) nőnek.

De Julian Pölsler rendező mégsem egy elidegenedettség-metaforát akar kibontani a filmből. Őt ? és a regényírót ? sokkal inkább azért érdekli a különös történet, mert az jó lehetőséget teremt annak vizsgálatára, hogyan tud visszatérni (vissza tud-e térni) az ember az élet, a létezés elemi szintjére. Így a film leginkább arról beszél, ahogyan a nő ha nem is boldog, de legalábbis nyugodt lesz, sőt úgy érzi, eggyé vált a természettel, része lett valami nagyobbnak. Afféle kiáltvány ez arról, hogy az embernek így vagy úgy, de önmagát kell megtalálnia, az élet súlyát, hogy érezze a dolgok jelentőségét.

Ám egy ilyen konyhafilozófiai bölcselethez nem a legjobb forma a film, még akkor sem, ha a nagyszerű német színésznő, Martina Gedeck (A mások élete, Az ajtó) viszi a hátán, sokatmondó, jelentőségteljes arcjátékával, bravúros eszköztelenségével. Kevés rosszabb megoldás létezik ugyanis arra, hogy egy film gondolatokat adjon át nézőjének, mint hogy valaki naplóírásnak álcázva egyszerűen felmondja egy regény monológjait, miközben a kamera lenyűgözően gyönyörű osztrák tájakat vesz fel egyszer hótakaró alól, egyszer rügyfakadáskor; ha választani lehet, ezt inkább hangoskönyv-hallgatás közbeni képernyőkímélő-nézegetésnek lehetne nevezni. Még ha a nagy ívű gondolatok nem is túl mélyek igazából, akkor sem ideális közeg a befogadásukhoz a film mint forma: hogy az ember pontosan megértse a szerző vélekedését az élet értelméről és más finomságokról, legalább néha szeretne egy-egy mondatot a beszéd sebességénél ráérősebben megrágni.

Ami viszont végleg agyoncsapja A falat, az a filmvégi csalódás: mikor az első percek óta előkészített, utalásokban már tízszer meglebegtetett nagy ?csattanóról? kiderül, hogy logikátlan, értelmetlen, kifejtetlen, hiteltelen és oda nem illő. E nélkül legalább hihetné a néző, hogy csak ő nem értette a magvas gondolatokat, s nem a film a hibás ? ám a zárás félresiklásáért nem lehet Pölsleren és Haushoferen kívül mást okolni.