Egy laikusnak nehéz elképzelni, hogyan születik egy táncjáték. A Credo miként jön létre?
Nagyon sok esetben a darabok több irányból állnak össze, bizonyos elemek összetalálkoznak. Az elmúlt két évben olyan események keresztezték egymást az életemben, amelyek valahogy összeálltak egy olyan gondolattá, hogy arra sarkallt, darabot kell csinálni. Az egyik ilyen irány, hogy alkotás közben az ember jobb esetben támaszkodhat olyan tudásra vagy segítségre, amit nem feltétlenül ő maga gyűjtött be vagy birtokol, hanem valahol része az egyetemes kulturális örökségnek. Egy olyan folyamnak, ahová a sok tudás beáramlik. Ez a "folyó" mindig alakul. Olyan tár, amiből lehet meríteni. Ez lényegében a kollektív tudattalan.
Az ihletnek is nevezhető segítség nagyon direkt módon tapintható alkotói folyamatomban. Megdöbbentő érzés. Az ember nem feltétlenül kódolja, honnan jönnek az ötletek, ezáltal valamiféle hitet hoz létre az ügyben, hogy létezik ez a fajta többlettudás. Szándékosan nem mondom az Isten nevét, bár őt nagyon sok irányból meg lehet fogalmazni, számos személyes magyarázatot tud adni mindenki a saját istenképére. Az emberiség közösen létrehozott tudása is lehet az a fogalom, amit Istennek tartunk, és amihez hozzáférésünk van. Ha kegyes hozzánk ez a tudás, akkor táplálkozhatunk, alkothatunk belőle.
A másik irány a darabomban a szűkebb környezetünkben tapasztalható bizonyos féle átöröklődések folyama, amik a kultúrához hasonlóan, az emberiséggel áramlanak előre. Ha csak családon belül nézünk traumákat vagy komplexusokat, akkor ott is egyértelműen látható, hogy ez is örökíthető, ugyanakkor kezelhető is, ha tudatosan foglalkozik vele az ember. Ha nem figyel rá, nem is tudja, hogy bizonyos problémái nem feltétlen az övéi, hanem mondjuk az őseié. Több generációra visszamenőleg tud hordozni az ember problémákat és átadni a gyermekének.
Nyilván ez engem személyesen is érint, hiszen a nagyszüleim két éven belül haltak meg, a gyermekem pedig 2,5 éve született. A halál és a születés alapvető misztérium, és a legdirektebb pillanatok arra, hogy az ember a transzcendensre, az Istenre gondoljon.
Vajon ki, mit ad tovább, és hol tud ebbe a "folyóba" belenyúlni?
Bele tud, ugyanúgy, ahogy visszatérve az előző témához, tud alakítani a kultúra áramlatán is, ezáltal a következő generációk mást tudnak már meríteni. Tehát igen jelentős az egyéni hatásunk minderre. Ugyanez a szűkebb családban még inkább így van.
Az is látható, hogy a 20. század borzalmasan összetett, és sok bűnnel bíró időszak, ami a legtöbb família életét traumával telítette. És ezeket most, itt, a 21. századi generációk hordozzák. Ezen dolgozni kell.
Mindenkinek külön módszerei vannak, hogyan teszi ezt. Óriási szerencséje egy alkotóembernek, hogy van saját önkifejezési módja. Szóval ez a két irány kapcsolódik egymáshoz, és mind a kettőben azt a hitet lehet kifejezni, hogy ez a szellem, ami emberek között van, már elég arra, hogy ha megsokszorozódik, olyan spirituszt hozzon létre, ami fölöttünk való.
Ez rendkívül fontos és misztikus dolog.
Mit tehetek én, mint alkotó? Egyrészről kitalált történetekbe belehelyezhetem a saját életemet, mondanivalóimat, és ez milyen nagy szerencse! Kvázi szerepjátékot tudok eljátszatni a táncosaimmal, remélve azt, hogy ezekben a közönség számára is felismerhető történetekben valahol rá tudnak ismerni saját traumáikra. Semmi más dolgom nincs, mint színházcsinálónak, mint hogy olyan sztorikat meséljek, amikhez hozzá tud kapcsolódni valaki a lelkével, saját történeteivel. Ezáltal nemcsak magamból adom ki a fájdalmaimat, hanem lehet, hogy meg tudok szólítani más lelkeket is, akiknél ugyanúgy ez egyfajta feloldást tud elérni.
No és hogy néz ki majd mindez a színpadon?
Azon gondolkodtam, hogy különböző élettörténeteket akarnék bemutatni, de pont az öröklődés miatt ezek időben nem egyszerre, hanem egymás után történnek, így gyakorlatilag egy időutazásra is hívom a nézőket.
Négy generációra visszamenőleg, a húszas, negyvenes, hetvenes éveket és a jelent ábrázolom. Négy család, de egy helyszínen élnek, egy zárt térben. Az ilyen körbehatárolt díszlet egyrészt mindig konkretizál valamit, másrészt szimbólumként bármekkorára nyitható.
Itt a játéktér egy polgári lakás, amelyben fiatalok különböző időpontokban léteznek, és történnek velük dolgok.
Természetesen nem találkoznak egymással, de nyilvánvalóan a cél az, hogy lássuk, mi történhetett valaha a múltjukban ahhoz képest, hogy most a jelenben mindez hogyan csapódik le generációkon keresztül őrajtuk. Ki, milyen traumákon megy át az előző életek, sorsok miatt.
Négy történetet fogunk látni, összekötőként pedig szellemalakokat. Ők időtlen szereplők. Jelenlétükkel utalunk a párkákra, hogy a mitológiai szálat is behozzuk. Ez azért érdekes, mert a párkák az istenek fölötti hatalommal bíró nőszemélyek, akik az élet fonalát szövik, és ha akarják, elvágják. A születésről és halálról döntő három misztikus személy.
Miért nyúlt ismét Arvo Pärt zenéjéhez?
Régóta szeretem, és dolgoztam már többször valamelyik művére, most pedig szembejött a Credo, amit 68-ban, pályája elején írt. Rettentő megrázó mű, mindössze 15 perc, de nagyon nagy ereje van. A cím is ehhez kapcsolódik, téma is adott volt. Ezek a találkozások így születnek.
Egyszer csak ott volt az Arvo Pärt zene. Rövid mű, mégis felépíti a darab zenei ívét, ezért ez lesz a csúcspont. A Credo hatására kezdtem el a többi zene irányában mozdulni: felhangzik majd Bach Prelude-je is, ami egy gyönyörű zongora téma. Azután, ha már Bach-mű, akkor jöjjön egy másik tőle, de ha már zongora, akkor kicsit kalandozzunk el ebbe az irányba is. Végül alapmotívumában a zongora uralja majd az egész előadást. A Credo visszatekintés a múltba a mából.
A Credót február 22-én mutatják be Szegeden, február 28-án pedig az új Nemzeti Táncszínházban, a Budapest Táncfesztiválon.
