Ám mielőtt rátérnék a koncertekre, társadalmi kötelességem szót ejteni a délutánról: 14 órakor ugyanis Áder János köztársasági elnök tartott előadást a fesztivál területén az Élő Bolygónk klímavédelmi kampányról. Arra számítottam, ez is olyan ?kocka? előadás lesz, mint amilyet politikusok szoktak tartani ? és amilyeneket, lássuk be, el is várunk tőlük ?, de szerencsére nem így történt. A köztársasági elnök kvízmesterként három önként jelentkezőt hívott a színpadra, és tett fel olyan kérdéseket nekik, minthogy vajon 10 perc zuhanyzáshoz hány liter vizet használunk (egyébként 160?190 litert) vagy egy farmer előállításához hány liter vízre van szükségünk ? az eredmény sokkoló: 7600 liter kell hozzá.
Áder János elmondta az igen népes ? magam is meglepődtem ? közönségének, hogy kampányt indított az elobolygonk.hu honlapon, ezzel csatlakozva Al Gore kezdeményezéséhez. A volt amerikai elnök célja egymilliárd aláírást gyűjteni a decemberi, Párizsban rendezendő klímacsúcsig annak érdekében, hogy a döntéshozók felelősségteljes álláspontra jussanak a globális klímaváltozással kapcsolatban. A köztársasági elnök a jelenlévőket is támogatásra buzdította ? nemcsak kéréssel, hanem képekkel is. Olyan fotókat mutatott ugyanis, amelyek hőhullámok, aszályok, árvizek, viharok és légszennyezés okozta károkat ábrázoltak. A világ minden tájáról ?hozott? katasztrófákat, és szóba került a 2013. júniusi budapesti árvíz is, amikor 894 cm magasra emelkedett a vízszint, holott a II. világháború előtt nyolc méternél nem volt magasabb, illetve felidézte a nem is olyan régi, június 9-ei hatalmas esőzést is. Az előadása végén arra kért mindenkit, szánjunk fél percet a bolygónkra és regisztráljunk a honlapon. Azt hiszem, fogok.
No, de mivel ez alapvetően egy vidám cikk ? még akkor is, ha a búcsúnapról szól ?, inkább az örömteli eseményekről írok. Mint mondjuk Ákos koncertje. Nem vagyok rajongó, nem szoktam Ákost hallgatni, ismerem, elismerem, ennyi. Elmentem a koncertre, mert a fotós kollégám lőtt róla pár képet, de nem szándékoztam maradni. Aztán végül mind a ketten ott ragadtunk. Óriási show-t csinált a gatyarohasztó meleg ellenére. (Bár az kicsit sok volt, hogy minden percben az arcomba tolták: ?Helló, az Adidas támogatott minket, nézd a pólónkat, a cipőmet, a dzsekimet!? Ezt azonban megbocsátom, mert tényleg nagyon rendben volt a koncert.) Elektronikusra vette a figurát, a régi számokat is átdolgozták ilyen stílusúra, a főszerepet a szintetizátorok játszották, de egyáltalán nem zavart. Jó volt a hangulat, Ákos rendületlenül tartotta a kapcsolatot a közönséggel, nem voltak sztárallűrjei ? oké, három váltás ruhát vonultatott fel a színpadon, de ezt betudom annak, hogy nagyon meleg volt? Nem hittem, hogy valaha ezt fogom mondani: tudtam volna még hallgatni őt és ugrabugrálni a dalaira és énekelni a szövegeit. Merthogy azok tényleg zseniálisak. Megkockáztatom: a késő esti sávban ? mondjuk, John Newman idejében ? lett volna a helye.
Aki egyébként Ákos után bolondította a közönséget. Újember Jani ? ahogy Janklovics Péter olyan találóan megfogalmazta a koncert előtti VOLT-spotban. Számomra tényleg új ember volt: hallottam már róla, ismerem a Love Me Again című számát ? ki ne ismerné? ?, ám mivel nem sok köze van a rockzenéhez, nem készültem sem I love you, John!-feliratú táblákkal, sem azzal, hogy ott fogok csápolni az első sorban. Jól is tettem. Drága fiú ? mert nem tudok mást mondani rá, ugyanis 25 éves, de annyira kölyökképű, hogy kinéz 18-nak ? késett rendesen, aztán úgy jött be a színpadra, mint akire a lépcsőn ráborítottak egy vödör vizet. Nem vagyok benne biztos, hogy nem tolt valamit a backstage-ben, persze szigorúan ellenőrzött keretek között? Az kétségtelen, hogy remekül mozgott, hajazott icipicit Elvis Presley-re ? a fotós kollégám szerint Michael Jackson is befigyelt ?, de a számai olyan semmilyenek, a koncertje pedig lapos volt. Persze, egy-egy számára rázta a fejét a tisztelt hallgatóság, de a dalok közti óriási szünetek számomra megmérgezték a produkciót. Volt egy pillanat, amikor azt hittem, vége, közben csak kifújta a levegőt a következő nagy ugrabugra előtt. Nem is tudtam végighallgatni, de még végignézni sem, mert azt hittem, összeesik a színpadon? Sajnos, ő nem győzött meg.
Nem úgy, mint Fatboy Slim, becsületes nevén Norman Cook. Ő csúcs volt. Tudom, már harmadszorra írom, de: alapvetően az ő zenéje sem tartozik a kedvenceim közé. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy kamaszkorom egyik meghatározó filmje, A csaj nem jár egyedül egyik száma (The Rockafeller Skank) hozzá kötődik, amelyet viszont nagyon szeretek ? hála, fel is ?csendült? a koncerten. Bármennyire nem az én ízlésem alapvetően, el kell ismernem, fergeteges partyt kanyarított. Amikor az Eat, Sleep, Rave, Repeat kitört a hangszórókból, elkezdődött a tombolás. A közönség ugrált, az előttem táncoló lány majd? kiugrott a cipőjéből, annyira ropta. Az is nagyon jó volt, hogy a kivetítőn ? a különböző képek mellett ? a dalok megjegyezhető mennyiségű szövege is feltűnt, így egy csapásra tudta mindenki, mit kell teljes torokból üvöltenie. Az érzést, amelyet a tömeg extázisa, Fatboy Slim pörgése és a gyomorig ható basszus okozott, nem lehet leírni. Csak átélni...
Még csak el sem tudtam búcsúzni. Erre gondoltam, amikor hajnalban a szállás felé taxiztam, miközben fiatalok vonultak az úton hátizsákokkal, kicsit illuminált állapotban a vasútállomás felé. Valami véget ért. Tudtam ezt. Ám később rájöttem: mindig jön új és újabb, csak ki kell várni.
(Fotók: Vargacz Alexandra)
