Viszockij képe, mint találkozási pont

Voltam én már halott is! Azt sem könnyű átélni! Erre szokták azt mondani, hogy egy színésznek nem kell ahhoz ölnie, hogy eljátszhassa a gyilkos szerepét.

Elég abszurd: a megélt halál!

Többször fel is akasztottak már. A Zoltán újratemetve című előadásokon pedig majd? fél órát fekszem a lezárt koporsóban. Ilyenkor aztán mindenféle eszébe jut az embernek?

Gondolom, a bűnről, a bűnbánatról, a bűnbocsánatról nem a színpadon kezdett először gondolkodni.

Katolikus családban nőttem fel, jártunk templomba, megtartottuk az ünnepeket. De szinte minden szerep kapcsán felvetődik: mikor döntünk helyesen?! Hol a határ a jó és a rossz között?

?Megölöm az asszonyt? ? énekli Joe. Készül a gyilkosságra. Az előre megfontolt szándék súlyosbító körülmény.

Benne van ebben a töprengés, a tépelődés, a hirtelen felindulás is. Néha nagyon keskeny mezsgyén, vékony szálon egyensúlyozunk a jó és a rossz döntések között. A Hobo-darab Joe-ja szörnyű bűnt követ el, amikor megöli az asszonyt, akit szeret, és aki megcsalja. Szegény Joe nem tud a bűntudattól szabadulni ? mindegy, hogy hol él tovább, a börtönben vagy bárhol a világon.

A Nemzeti megnyitásakor gondolt arra, hogy valaha tagja lesz ennek a színháznak?

Nem emlékszem, hogy éppen arra gondoltam volna 2002. március 15-én, hogy egyszer társulati tag lehetnék a Nemzeti Színházban. De nagy esemény volt ez számunkra, különösen, mert két beregszászi kollégánk, Kristán Attila és Varga József is kapott szerepet az akkori Tragédia-előadásban. Nem sokkal később rendezte itt, a Nemzetiben Vidnyánszky Attila a Bánk bánt, és annak köszönhetően én is szerepelhettem az új Nemzeti Színházban.

Akkor Főúr III volt, most pedig, hogy újra rendezte itt Vidnyánszky Attila a Bánk bánt, már Mikhál bán. Viszont az új Tragédia-rendezéséből kihagyta az igazgató. Nem zavarja?

Attila korábban többször is megrendezte a Tragédiát, mindegyikben játszhattam, nincs azzal semmi baj, hogy most ebből kimaradtam.

Mikor találkoztak először Hobóval?

A Vadászat beregszászi próbái idején ismertük meg egymást, azóta, ha szabad azt mondanom: barátok lettünk. Akkor még ideiglenesen beregszászi színház épületében laktam, a szobámban volt egy Kijevből örökölt Viszockij-kép. Tudtam, hogy Hobo is szereti a költő verseit, ahogyan én is. talán ez volt a mi találkozási pontunk. Több közös darabunk is volt. Debrecenben a Liberté ?56-ban játszottunk együtt, a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Tragédiában, Szarka Tamás Mária című zenés darabjában ő volt a kovács, én az arkangyal? A Nemzetiben közös munkánk A Gulag virágai.

A Gulagról mikor hallott először?

A mi falunkban ? szerintem ? mindenki tudott a Gulagról, beszéltek róla az idősebbek. Majd minden családnak volt olyan tagja vagy rokona, ismerőse, akit elhurcoltak. Nekem a nagymamám öccse, Kenéz Pál nem jött haza a málenkij robotból. A beregszászi színházi szobámban a leggyakrabban olvasott könyvek között ott volt a Szolzsenyicin-mű, A Gulag szigetcsoport is.

Mi volt a többi fontos könyv?

Az egyik a Shakespeare-összes. A másik a Félelem és reszketés. Sok idézet volt Kierkegaard-tól a Godot-ra várva-előadásunkban. Aztán ott volt még a polcon Dosztojevszkij Félkegyelműje, és még sok fontos könyv?

Mondhatjuk azt is, hogy a beregszászi színházi szobájából eredeztethető a korábbi közös munka Hobóval, A Gulag virágai is?

Lehet, hogy a mag ott lett elvetve. Eredetileg Varga Jóska kollégám kapta volna azt a szerepet, véletlenül kerültem be ebbe a Gulág-előadásba, de utólag visszatekintve úgy tűnhet, mintha már évek óta készültem volna a szerepre. A próbák során szép lassan beépült az előadásba mindaz az érzés, emlék, ismeret, amit a falumból hoztam, és amit a könyvekből tudtam.

A Hé, Magyar Joe! esetében ? gondolom ? ilyen irodalmi megerősítés nem segítette.

Viszont volt egy hihetetlen élményem: augusztus vége felé, a színházi szezon kezdése előtt, egyik este hármasban sétáltunk. Beszélgettünk, feljött a közelgő darab témája is, egyszer csak azt hallom, hogy dübörög a blues: ?Hé, Joe?? Egy kis kocsmában az emberek együtt énekeltek, mindannyian átadták magukat a zenének, és az újra és újra ismételt szöveg megtelt szeretettel, együttérzéssel, aggodalommal. Talán ez is egy jel volt?

A teljes interjú a Nemzeti Színház Magazinjában olvasható.

Fotók: nemzetiszinhaz.hu/Eöri Szabó Zsolt