Kimerült vagyok, hosszúra nyúlt a tegnap este, aztán napközben is menni kellett ezer helyre. Óriási dilemma, hogy menjek-e az Ivan and the Parazol akusztikus koncertjére a Pontoonra. Bírom a srácokat, de lehet, hogy most jobb lenne inkább hazamenni, és aludni. Kiülök a Vörösmarty térre, egy nagy tál tészta felett merengek, mi is legyen velem. Aztán elkezd lefelé menni a nap, jön a csodás aranyóra, én pedig a színek hatása alá kerülve végül mégis elindulok a Duna felé.

A lezárt rakparton sétálva hagyom, hogy teljesen beszippantson a látvány. A nap utolsó sugarai fenségessé teszik a partot, ragyogó ruhába öltöztetik az épületeket. A köveken fiatalok ülnek párban vagy csoportban, a betonon biciklisek, futók haladnak el. Beleveszek az atmoszférába, így észrevétlenül átsétálok a Lánchíd alatt, és már csak a másik oldalon kapok észbe, hogy túljöttem. Vissza kell fordulnom, a Pontoon a másik oldalon van.

A szerző felvétele
A hajóhídon lesétálva érzem, hogy érdemes volt jönni, még ha nem is lenne ma Parazol, a hangulat akkor is egészen elképesztő.

Szívószállal a számban figyelem az embereket. Bőven van erre időm, a fiúk nem sietik el a kezdést. A meghirdetett időpont után egy órával Iván halad el mellettem a sárga lencsés napszemüvegében, kezében szivar. Balla Máté is a szokásos fesztelen lezserségével huppan le a fehér műanyag székre. Iván beköszön, amire nagyon szolid taps a válasz, a közönség tétovázik. Az énekes meg is jegyzi, hogy kicsit többre számított. „Már a taps se a régi”, mondja, de aztán óriási elánnal belecsapnak a Together dalba, a hajón álló tömeg pedig egy emberként lendül mozgásba.

Iván lába sem tud nyugton maradni, csodálom, hogy a benne lévő svung képes őt a székben tartani.

A Mást vártam záró track szokott lenni, most mégis előrekerül, Máté gyönyörűt szólózik benne, Iván pedig már itt elkezdi a vokálozós játékait, amelyek annyira pezsgővé és élénkké teszik a számokat.

A keserédes sztori után jól jön a Ha megnyitod a szíved pozitív hangulata. A szöveget már a fiúkkal közösen énekeljük, szinte tapintható, ahogy megnyílnak az emberek, levetik a gátlásaikat, és szerves közösségként kezdenek el pulzálni.

Következik a dal, amit a banda nem nagyon kedvel, a rajongóknál viszont nagyon betalált. Iván elmondja, hogy felőlük nézve ez a szám a Budai pop lemezen egy töltelék, nem gondolták volna, hogy a közönség ennyire fogja szeretni. Én sem vagyok túlságosan rápörögve, viszont imádom azt a rengeteg klassz sort ebben a dalban. A világ minden magánya téged vár, éneklem én is a többiekkel. 

A Baby Blue-n újra megőrül a közönség, jön az ereszd el a hajam, Iván még mindig bírja ülve. (Vajon meddig?)

A gitárszólóra Vitáris őrületes szöveget mond fel. Most, a laptop előtt ülve sajnálom is, hogy nem írtam fel, jó lenne megosztani. Így csak annyit tudok elmondani, hogy higgyétek el, zseniális volt, és nagyon nevettünk is. 

Jön egy István, a király, de előtte Iván elmeséli, hogy pénteken a kecskeméti Ápoló Klubban hogyan felejtette el a szöveget. Ez elő szokott fordulni, ilyenkor Springer Marci besegít, de ő akkor épp csak bámult. „Nézek aztán Bálintra, ő csak röhög rajtam, Máté meg el van foglalva a gitárjával, persze…” Végül Szebényi Dániel, a billentyűsük mentette meg a helyzetet.

Most azonban Iván nekünk adja ki az ukázt, ha ő kihullik, nekünk kell odatenni magunkat. Indul a Néha kevés, néha több, ami egyszer csak tényleg átfordul a rockopera Áldozatunk fogadjátok szövegébe. Iván most áll fel, és nem felejt, kicsit transzba esve, az ég felé fordulva énekli: „Nap fénye világosságot, / Hold fénye teljességet, / Víz színe tisztaságot, / Csillagok fényességet / Adjatok, adjatok, adjatok! / Adjatok, adjatok, adjatok!” 

A szerző felvétele

Az aktuális kedvencem, a GTH, a genetikusan táplált hazugságok előtt Vitáris értelmezi, hogy ez az a jelenség, amikor a pillangó automatikusan megy a fény felé, még akkor is, ha az nem a Hold, csak egy villanykörte. Hipnotikusan (genetikusan) vonzza őket, még ha ez a végzetüket is jelenti. GTH minden, amivel hülyítjük magunkat, hogy ne kelljen megtapasztalni a valóságot. „Mert a valóság szar” – summázza Vitáris.

A Mik ezek a hangok alatt lassan besötétedik, Iván és Máté gyönyörű fényekben kezd el izza(d)ni.

Narancs, zöld, sárga és kék árnyalatokat fest rájuk a világítás, popossá válik a hangulat, a felgyulladó villanykörték pedig kellemesen romantikussá teszik az atmoszférát. „Sötét az éjjel / És már nehezen látni / Látni már nem fogok” – énekli a budai srác a következő számot, elég jó az időzítés. 

„Ez is egy szép dal, ami most következik” –  jegyzi meg Vitáris, majd hozzáteszi, hogy húsz év múlva olyanok lesznek, mint Charlie, és minden dalt úgy fognak felkonferálni, hogy ez is micsoda klassz szám. Egyébként a Fejezd be tényleg az egyik leglíraibb daluk, Iván nagyon szépen adja is elő. De hogy ne menjünk át szirupos csöpögésbe, jön a Take my hand, ami ugyan ezeréves, de még mindig üt.

Aztán játszani kezdünk. Iván kijelenti, hogy nem hajlandók levonulni a színpadról, a hely is kicsi meg egyébként is csak időhúzás, szóval mímeljük a szokásos rutint.

Iván a széken ülve narrálja a folyamatot, most jön az, hogy lemegyünk, ti meg sikítotok, a közönség pedig jólnevelten végzi a feladatát. Jól teljesítettünk, jutalmul megkapjuk a Játékot, aztán pedig Iván magához von minket egy kupacba, dialógusban énekeljük a refrént, miközben ő felénk magasodva élvezi a szeretetünk. 

Bár ez a hivatalos vég, mégsem engedjük el őket, sikerül kiharcolnunk egy utolsó számot. Iván előtte még ráül a szemüvegére, az összenyomódik, kicsit buherál rajta, aztán belecsapnak az aznapi utolsó őrületbe. 

A buli után Iván a pultnál árulja a reklámcuccokat, én gyönyörködöm a panorámában, élvezem a csendes dunai fényeket, amelyek szentimentalitásába a koncert után felhangzó techno rondít bele. Aztán eljön a pont, amelyen túl már nem bírom. Távozom. A HÉV-en döcögve pedig újra érzem, ahogy előfúrja magát az a kimerültség, amivel megérkeztem kora este.