A parasztbarokk, e sajátos, művészettörténeti alkategória, szubkorszak megmelengeti az ember szívét: nem csupán a szóösszetétel pajzán, játékos hangulata, egyszerre szakmai és frappáns jelentése, de az általa jelölt, hatalmas, kultúrtörténeti halmazból felvillanó képek nyomán is.
A nemesi udvarokból, hatalmas palotákból ? majd ?lejjebb? ? vadászkastélyok, kúriák, kisnemesi udvarházak termeiből fürkész, ezermesteri pillantással ?elcsent?, kimásolt jegyek felbukkanása a népművészet teljes spektrumában roppant izgalmas kutatásokra sarkallta-sarkallja a szakembereket. A különleges folyamat, ahogyan a barokk, mint roppant népszerű korstílus lecsordogált, leszivárgott a paraszti kultúrába, könnyedén hasonlítható ahhoz a folyamathoz, ahogy az esővíz a talajba szivárogva, évezredek alatt csodálatos cseppkőformákat hoz létre a mélység üregeiben, kioldva az útjába kerülő kőzet szükséges anyagait. Ha a parasztbarokk szót ízleljük, eszünkbe villanhat a skandináv népi díszítőművészet részletgazdag tisztaszobai freskóival, az élő oroszlánt sose látott kőfaragó bűbájos ábrázolás-kísérletei ősi, galíciai zsidótemetők sírkövein, erdélyi falvak megkapó feszületei, a korondi, a habán kerámia pompás mesterművei, s így tovább.
A Vivaldi Négy évszakát, s Ökrös Csaba kompozícióit a megszokott bravúrral játszó Göncöl Zenekar élő muzsikájára bemutatott koreográfia nem tudományos alapossággal készült. Juhász Zsolt rendező-koreográfus és (a hosszabb szünet után, hazai produkcióban, alkotóként örvendetesen újra feltűnő) Orza Calin koreográfus hetven perces, érzéki munkája nem tetszeleg (tánc)folklorisztikai vitamű pózában. Igénnyel, sistergő temperamentummal, nagy leleménnyel mutatja be, milyen közeli, mennyire ezer szállal kapcsolható-kapcsolódó e két, egymással megannyi, európai kultúrában találkozó világ. A barokk díszítőművészetétől az ellenreformáció szellemiségéig megannyi markáns hatás érte a kor széles, paraszti tömegeit: a nép pedig roppant leleménnyel, játékossággal emelt be onnan, amit ért.
Hogy ez a sajáttá tétel hogyan ment végbe egy korábbi stílus esetében, azt a Néprajzi Múzeum egy közelmúltbéli, remek kiállításán, a Legendás lények, varázslatos virágok ? a közkedvelt reneszánsz című tárlaton tanulmányozhattuk.
A Duna előadása számos eszközzel ragadta meg, vitte színre az átmenet, a párhuzamosság, az átvétel pillanatait. Túri Erzsébet ismételten remekbe szabott jelmezei szellemesen idézték névtelen kismesterek nemesi portréinak alakjait, a néptánc alá bravúrosan becsúsztatott, megnéptáncoltatott Vivaldi-örökbecs pedig remekül ? olykor nem csupán a koreográfusi ügyesség nyomán ? érződött összemosódni a magyar népzene hangzásvilágával. A Barocco Rustico élvezetes, kiváló képekben láttatja e millió hatásból eggyé, pompássá kiforrott világot, a magyar néphagyományt, segítségével talán a laikus is kevésbé csodálkozik azon például, ha megtudja, hogy verbunk, verbunkos szavunk a német verbungból ered, s így tovább. A kíváncsi tisztelettel folyamatosan vissza-visszapillantó, de elszántan előre haladó Duna Művészegyüttes új estje azt mutatja meg, hogy számtalan még a terepen - melyen bő félszázada ők is mozognak - a felderítetlen, izgalmas pont, a vonzó téma, a megmutatni-eltáncolni való. A Lendvai Károly érzékeny, emlékezetes, finom fényeiben játszott előadás játékosan vonz és von be, ejt gondolkodóba. Egyszersmind bizonyítékul szolgál arra, hogy bizony, a néptáncot továbbra sem szükséges kiszolgáltatni, kiforgatni, beszántani, avagy az utcasarokra küldeni azért, hogy vonzó legyen a széles, nézői tömegek számára ? még úgy sem, ahogyan azt ?Móricka elképzeli?. A Duna Művészegyüttes, mely továbbra is egyike a legerősebb, legstabilabb, legjobb állapotban lévő magyar táncegyütteseknek, friss bemutatójával a modern értékteremtésre és a hagyományőrzésre egyként hozott példát.
