Az Uránváros központjában álló magasház él és virul, a környék barátságos
A hetvenes évekbeli deprimáló lakótelepvilágot eddig csak egyszer éltem át olyannak, mint amiből lehet újrakezdés, újra emberi környezet. Tanulmányúton voltam Berlinben, a ?Wende? (vö.: rendszerváltás) és a fal leomlása után néhány évvel. Megnéztük Marzant és más rettenetes hírű keleti városrészeket, ahová nem tette be a lábát olyan ember, akinek nem volt ott létfontosságú dolga. Főleg épületgépészeti dolgokról hallottunk, mint a nyílászárók cseréje, a fűtés korszerűsítése, egyedi portálok kialakítása a házak kapujánál (később Németország Magyarországnak is sokrétű segítséget nyújtott a panelházak élhetővé tételéhez). Nem érdekel az épületgépészet, de katartikusan éltem meg a revitalizációs folyamat ívét a csőcserétől a közösségi gondolkodás és kulturális együttlét tereinek megvalósításáig. Uránváros persze nem Marzan, no meg a magyar átmenet kiindulópontja kevésbé diktatórikus politikai, kevésbé lerongyolódott gazdasági, sokkal sokszínűbb, nyitottabb kulturális közegben volt. Uránváros ma barátságosabb az átlag magyar nagyvárosi lakótelepeknél, szeméttel alig találkozik az ember, annál inkább a környékbeliek növénytermesztő és csinosító kedvének jeleivel: az egyik négyemeletes előtt kis sziklakertet emelt valaki.
A kék póló felirata a színházművészetet élteti
Azért Uránváros már elnevezésében is puszta anakronizmus: 1956. október 23-án adták át az első házat itt, és 1989 óta nincs uránbányászat, és ha történetesen még egyszer meg is próbálják újraindítani, urbanisztikai hatása annak már aligha lesz. Az Európai Kulturális Főváros szervezése során viszont külön gondot fordítottak a valaha presztízst adó, még mindig a második legnagyobb városrészként fennmaradt környékre, ami meg is látszik.
Ebbe a környékbe plántálta bele a maga kultúrafelfogását, pécsi és külföldi erőkkel összefogva az Artopolis egyesület által létrehozott PlacccPécs, amelynek mottója: Művészet a helyszínen. Sőt, a budapesti 1000% csoport tagjai időközben megszépítették a környék kissé csúnya, elhasznált felületeit, bizarr, de nem zavaró színes csíkok kerültek a kukavédő betonfalra, egy kis bárányfelhős egecske virít egy pár lépésnyi utcai átjáró plafonján.
A Lakás-kaland-túra egy kettesével végigjárható, nagyjából másfél órás séta a környéken, néhány kiválasztott lakásba be is lépve. Ehhez az Olympiában kapja meg az ember a sétálócéduláját, ezen vannak a részletes útbaigazító leírások. Ezek néhány építészeti, urbanisztikai vagy életmódjelenségre eleve felhívják a figyelmet (Minimum Építész Műhely).
Az Uránváros egykori éjszakai életének központja csütörtök kora este eléggé kihalt, a szomszéd kollégiumi épület lakásteraszain nagyobb élet van
Az Olympia megérne egy misét, ugyanis a szebb napokat látott szórakozóhelyen (?De a legjobb hely ma a bányászt várja/Az Olimpia Szálló ragyogó bárja/Várja a bányászt s a pénztárcáját? ? Bereményi Géza-Cseh Tamás) még klubélet zajlott a pécsi Filmszemlék alatt is, próbahelyszíne volt a Kispál és a Borznak és most is itt próbál a 30Y, amúgy konditerem, játékterem meg egy bár azért működik.
Az első helyszínre építész kalauzol bennünket, hiszen, mint megtudjuk, mi magunk is itt keresünk lakást. A múlt egészen ránk telepszik, amikor a lakásban élő fiatal pár megmutatja az egyszobást, amit szeretnének nagyobbra cserélni. Hamar belátják, nem velünk fognak cserélni.
Továbbmegyünk, a következő helyszínen nagypapa nézi a tévét, amelyen helyi aktualitásokkal teli bejátszásokat látunk. Az EKF programjai, egyéb pécsi furcsaságok és a kereskedelmi tévék kritikája (Gerilla Puppets) mind belefér a kicsit persze csapkodó rezonőri monológba. A következő lakásszínházi helyszín a hagyományos színjátszás és a bábozás után tisztán akusztikus: hanginstalláció kelti életre a hiper-realista berendezést a megvetett ággyal, az odakészített vödörrel, a ferdén álló partvissal (Tomáš Vaněk - Csehország). Állandóan hátranézek, hogy most hová állt? Az előbb még a fülembe szuszogott. Hátborzongató.
Hogy mi a színház és mi a valóság, amely részévé vált túránknak, kezd összefolyni. A lakásból lefele menet kinézek a lépcsőházi ablakon a lakótelepi parkolóra. Egy fiatal férfi a Ladáját javítja. Pólóján felirat, hogy VIVE LE THEATRE. Nem merem megkérdezni PLACCC-os kalauzunkat, hogy ugye, ő is velünk van.
Ez lehet a zöldségek dormitóriuma
Egy széles, alacsony, félig nyitott épület mellett megyünk el. A kora este tetszhalottá merevedett huzatos uránvárosi zöldségpiac az. Az egyik standon egy őr tévézik, olyan a sok pad között, mintha bezárták volna az iskolába tanítás után, büntetésből, de szerzett egy tévét.
A DJ-k is a konyhában rádióznak
Megnyugtató állomás az utolsó, visszaemel a jelenbe, és még meg is kínálnak sajtos szendviccsel. A Periszkóp Munkaközösség közösségi rádiója lakta be ezt a helyet installációkkal, webkamerával, stroboszkóppal, és legfőképpen a teljes stúdió és adás ideköltöztetésével a túra idejére.
A túra véget ért, és Uránvárosba legközelebb úgy jövök, mintha gyakran jártam volna itt. Tudom, hol van Kőrösi Csoma bikalovagló szobra, és hogy a városrészt Dénesy Ödön tervezte. Uránváros az urán utáni korban megtalálta új identitását, amelyből elég sokat felfogtam.
Az Európai Kulturális Főváros lényegi céljáról szólt ez a túra (?A kultúra tervezése a város tervezését jelenti, és viszont.?) Szépítették a lepukkanásra hajlamos városrészt. Egy más városból jövő kezdeményezést nagy aktivitással vállaltak be a helyiek. Leginkább pedig együtt fért bele horizontjukba, amelyet elém tártak, két alkotó: a sziklakertet ápoló néni (gondolom csak, hogy néni, de az se baj, ha bácsi) és a Kraftwerkre scratchelő DJ. És akkor még nem is említettem a kékpólóst.
