Hogyan kerültél kapcsolatba a fotózással?
Középiskola vége felé, a család legegyszerűbb kis kompakt fényképezőgépével kezdtem el fotózni. Akkoriban lett kábeltévénk, és a Music TV-n megismert hip-hop és rap teljesen megbabonázott engem és a cimboráimat. Azt gondoltuk, hogy mi is leutánozzuk az ott látottakat: pózolgattunk a két-három számmal nagyobb ruhákban, én meg képeket készítettem magunkról. Később elcsentem az otthoni videókamerát is, hogy a fotók mellett kezdetleges videóklipeket is csináljunk. De akkoriban ez még csak szórakozás volt, eszembe sem jutott, hogy komolyabban foglalkozzam a képalkotással.
Aztán jött az érettségi, mindenki a továbbtanulás lázában égett, engem meg minden más jobban érdekelt, mint ez a téma. Egy ismerős lány megemlítette, hogy fényképésznek fog tanulni. Ezen én teljesen meglepődtem: van olyan, hogy valaki abból él, hogy fényképeket készít? Akkor esett le, hogy már eddig is mindig én fotóztam a családi, baráti eseményeken, miért ne csinálhatnám ezt hivatásosan? Úgyhogy az érettségi után ebbe az irányba indultam el.
Iskolai keretek között tanultad meg a fényképezést, vagy autodidakta módon?
A Práter utcai fotósiskolába jártam, ahol az elméleti alapokról, a laborálásról, a fotótörténelemről és a műtermi fotózásról tanultunk. Ez még az analóg korszakban volt. Az ott töltött két év elég volt arra, hogy rájöjjek, túl kalandvágyó vagyok ahhoz, hogy egy műteremben dolgozzam, inkább változatos helyszíneken, fotóriporterként szerettem volna érvényesülni. Ezért a MÚOSZ egyéves fotóriporteri képzését is elvégeztem, ahol az utolsó hónap már kötelező szerkesztőségi gyakorlat volt. A Magyar Hírlaphoz kerültem, majd közel egy évig ottmaradtam gyakornoknak.
Ekkoriban neveztem életemben először a Magyar Sajtófotó pályázatra. Még Cegléden laktam, és naponta ingáztam vonattal a fővárosba. Utazás közben gyakran fényképeztem az állomásokon, vonatokon várakozó, utazó embereket és mindent, ami érdekesnek tűnt. Nem sokkal azután, hogy eljöttem a Magyar Hírlaptól, kiderült, hogy a vonatos sorozatom első lett képriport kategóriában.
A díj beindította a karriered?
A pályám kezdetétől arról álmodoztam, hogy majd a National Geographicnak is készítek anyagokat. Úgyhogy miután díjaztak a sajtófotón, felhívtam őket, és megmutattam nekik a képeimet. Konkrét feladatot akkor nem adtak, de azt mondták, ha van új ötletem, akkor hozzam be nekik. Pár hétre rá a Cegléd melletti 4-es út építésénél tatárkori régészeti leleteket találtak. Lefotóztam az ásatást, és azonnal mentem is a képekkel a NatGeóhoz, hogy van egy témám. Érdekesnek találták, egy újságíró is eljött Ceglédre, hogy írjon a leletekről, végül egy kis anyag jelent meg róla az újságban két képemmel. Huszonhárom éves koromra összejött az, amire vágytam.
Ekkor már érezted, hogy tényleg a fotózás lesz az utad?
A sajtófotó díj hatalmas lökést adott. Tovább folytattam a vonatos sorozatot, és még abban az évben sikerült egy saját fotókiállítást is megszerveznem a Millenáris Parkban, amit Szigeti Tamás fotográfus nyitott meg. Majd ő ajánlott be a Figyelőhöz, ahol elsősorban magazinos képeket, portrékat készítettem. Később a Nők Lapjának is elkezdtem dolgozni, havi két-három anyagot csináltam nekik. Így egy időben párhuzamosan dolgoztam a NatGeónak, a Figyelőnek és a Nők Lapjának is. A szabadidőmben pedig saját fotóprojektjeimmel foglalkoztam. Például a ceglédi barátaimról szóló sorozattal, amely később a Kisvárosi huligánok címet kapta. Sokan akkor végeztek a tanulmányaikkal, még nem tudták, merre tovább – furcsa, lebegő, bizonytalan hangulata volt annak az időszaknak. Ezzel a témával pályáztam a Pécsi József-ösztöndíjra, amelynek segítségével három éven keresztül fotózhattam őket.
Később a szabadúszásba is belekóstoltál.
Amikor kiderült, hogy apuka leszek, úgy döntöttem, hogy nagyrészt Cegléden maradok, és szabadúszóként fogok dolgozni. Voltak ugyan sajtós munkáim, de sehová nem szerződtem le állandóra. 2016-ben tértem vissza a média világába a We Love Budapest fotósaként. Abban a két évben, amíg ott dolgoztam, nagyon jól megismertem a főváros kulturális, gasztronómiai életet. De aztán megint egyre több lett a privát munkám, így ismét a szabadúszás felé mentem el. Egészen addig, amíg be nem ütött a Covid, amikor egyik napról a másikra szinte az összes megrendelésemet visszamondták vagy bizonytalan ideig elhalasztották. Szerencsére ebben az időszakban találtunk egymásra a Kultúra.hu-val, ahol lassan három éve dolgozom.
Ezek alatt az évek alatt jó pár fotós díjat elnyertél: a sajtófotón többször is díjaztak, shortlistre kerültél a Sony World Photography Award sport kategóriájában, és Hemző Károly-különdíjas is voltál. De mintha az utóbbi időben már nem lennének neked annyira fontosak az ilyen elismerések. Miért?
Megtanultam a díjakat a helyükön kezelni. Az első sajtófotó díjam még sokként ért, aztán az is, hogy a következő évben is nyertem portré kategóriában. Ezeket akkor erős szakmai visszajelzésnek tekintettem. Később rájöttem, hogy nagyon sok jó fényképész van, akik nem pályáznak, vagy azért nem díjazza őket a zsűri, mert nem illenek a trendekbe. És hát a dobogón is csak három hely van. Ha elégedettek a megrendelőim, vagy egy fotóm címlapra kerül, már legalább annyit jelent, mint egy díj.
Van olyan téma, amit nem fényképeznél?
A pályám kezdetén még gondolkodtam a haditudósításban, de gyorsan letettem róla. Átgondoltam, hogy a háborúkat mindig politikusok robbantják ki, én pedig egyik miatt sem szeretnék belelépni egy aknába, vagy lelövetni magam egy jó képért. Már van egy nagyszerű lányom, akit fel akarok nevelni, így ez a terület már nem érdekel.
Lassan húsz éve a pályán vagy. Mely projektjeidre vagy a legbüszkébb?
Azt hiszem, hogy a vonatos sorozatom örök emlék marad, hiszen akkor tanultam a szakmát, akkor váltam fotóriporterré, és azzal nyertem meg az első díjamat. A Kisvárosi huligánok szintén emlékezetes, szerintem ilyen hosszan azóta sem fotózta senki a huszonéves vidéki fiatalok mindennapjait. De sokat változtatott a szociális érzékenységemen az is, amikor mentálisan sérült emberekről készítettem fotóesszét.
Az elmúlt időszakból a Végeláthatatlan Üllői út projektemet említeném, ebből a sorozatból néhány kép már látható is a Budapest Fotó Fesztivál keretében az „Itt van a város, vagyunk lakói…” Budapest 150 kiállításon a Kiscelli Múzeumban. A Covid alatt kezdtem el fotózni ezt a közel 16 kilométer hosszú utat, ami teljesen unikális nemcsak Magyarországon, de egész Európában. Az egyik vége még kisvárosi hangulatot idéz, a másik vége pedig nagyvárosi irodaházakba torkollik. Közben vannak kórházak, iskolák, templomok, parkok, stadionok. Néhol autópályának tűnik, máshol meg leszűkül kétsávos kis utcára. Megy rajta autó, busz, vonat, metró, bicikli, mindenféle jármű. A repülőről leszállva is ezzel az úttal találkoznak először a Budapestre, Magyarországra érkezők. Az Üllői út bizonyos szempontból reprezentálja is az országunkat.
Nemrégiben lettem tagja a Random fotóművészeti csoportnak, velük is lesz egy kiállításunk a Budapest Fotó Fesztiválon. Az ENTER című tárlatra Törökországban készített képeimből válogattam. Mostanában változó fázisban vagyok: már nem annyira érdekel a dokumentarista fotográfia, szeretnék egy kísérletezőbb irányba elmenni. Dolgozom egy portrésorozaton, amelyben kicsit szürrealisztikus, festményszerű fotókat készítek. Ezekből néhány már látható az Instámon. De érdekelnek a digitális újdonságok, a kiterjesztett valóság, a mesterséges intelligencia is.
Amikor a saját fotós projektjeidről van szó, legtöbbször koncepciók mentén dolgozol, hosszú időn keresztül foglalkozva egy témával. Szerinted miért alakult ez így?
A pályám elején olyan fotósok inspiráltak, akik jellemzően hosszú távú projektekben gondolkodnak. Nagyon tetszett, hogy egy témát alaposan körbe lehet járni és minden visszatérés alkalmával egy kicsit jobban meg lehet ismerni. Azóta már eltelt jó pár év, változtam én és a világ is, így már nem feltétlenül akarok csak így dolgozni. Voltak nagyon jó, spontán felbukkanó témák, amiket azért nem fotóztam meg, mert kötöttek a koncepcióim. Ma már rugalmasabb vagyok és engedek a csábításnak – ha egy érzés vagy hangulat megragad, akkor igyekszem képként megmutatni.
Említetted, hogy érdekelnek a digitális újdonságok. Pont a napokban robbant a hír, hogy egy fotós mesterséges intelligenciával hozta létre az idei Sony World Photography Award egyik kategóriagyőztes képét. Nem tartasz attól, hogy az MI el fogja venni a munkádat?
Sokat foglalkozom ezzel a témával, és döbbenetes látni, hogy napról napra milyen mértékben fejlődik a technológia. Láttam már olyan alkalmazást, amibe feltöltöttek húsz-harminc képet egy jegyespárról, a szoftver pedig legenerálta az esküvői fotóikat olyan ruhában, olyan helyszínen, amilyennel csak szerették volna. Bár talán pont egy esküvő az, amiről a legtöbben – még – nem szeretnének ilyen mesterségesen létrehozott képeket.
De az biztos, hogy borzasztóan előre fog törni a deepfake és a hírhamisítás, és lesznek olyan területek – például termékfotók, stockfotók, enteriőrök –, ahol az MI az alkotói munka segítségére lehet. Egy jó vizuális érzékkel, kreativitással és némi számítástechnikai ismerettel rendelkező ember már ma is annyira valósághű képeket tud generálni, hogy szakember legyen a talpán, aki ki tudja szúrni, hogy melyik az igazi fotó és melyik nem.
Ugyanakkor nem szabad a technika rabjává válni. Fel kell ismerni, hogy hol és mikor segíthet vagy vihet tévútra egy adott technológia, amivel képet alkotunk. Most például reneszánszát éli az analóg fényképezés, sokan bele is esnek abba a csapdába, hogy azt gondolják, ha filmre fotóznak, attól már jó lesz a kép. A néző azonban soha nem a technikát nézi, hanem azt, hogy tetszik-e neki a fotó, és hogy milyen hatást vált ki belőle. Nekem is van olyan képem, amit egy pár ezer forintos, eldobható, vízalatti műanyag kamerával csináltam, és több kiállításon látható volt.
Ha nem fotóznál, akkor mivel foglalkoznál?
Az egyik nagy szerelmem a gasztronómia, nagyon szeretek főzni, kísérletezni a konyhában. Amikor több gasztrót fotóztam, megtanultam a top séfektől, hogy a tányérra nemcsak egy étel kerül, hanem egy műalkotás is. Ők ugyanúgy megkomponálják a tálalást, mint ahogy én egy fényképet. De szívesen lennék bútorasztalos is. Foglalkoztat a belsőépítészet, már gyerekként is sokat barkácsoltam, alakítgattam, átszabtam a saját bútoraimat. Ha nem hivatásos fotós lennék – mert például az MI elvenné a munkámat –, akkor is biztos, hogy valamilyen kreatív, alkotói dologgal foglalkoznék.
Az „Itt van a város, vagyunk lakói…” Budapest 150 kiállítás 2023. május 14-ig tekinthető meg a Kiscelli Múzeumban.
Az ENTER fotókiállítás megnyitója 2023. április 28-án 18 órakor lesz a Random Galériában, és 2023. május 23-ig tekinthető meg.
Portréfotók: Kállai Márton
