A magyar tévéjáték a színház és a televízió izgalmas hibridje volt
A magyar tévéjátékgyártás története a hazai mozgóképkultúra egyik legizgalmasabb lezárt fejezete, amely a technikai fejlődés és a színházi hagyományok találkozásából született. A televíziós játék műfaja alapvetően különbözik a tévéfilmtől: míg utóbbi filmes eszközökkel, eredeti helyszíneken készül, a tévéjáték a színház és a televízió hibridje, amelyet stúdióban, több kamerával, gyakran hosszú beállításokkal rögzítettek.
Elektronika és film
A tévéjáték elválaszthatatlan a technikai fejlődéstől: a televíziós kamerák és mágnesszalagos rögzítés előtt üggyel-bajjal lehetett tíz-húsz perces jeleneteket felvenni, ráadásul több kamerával. A hőskorban így filmre forgatták a külső helyszínen rendezetteket, amiket az adásban kevertek a stúdiófelvételekhez.
Amíg a film minden beállítását külön veszik fel, ráadásul nem időrendben, hanem a világításnak megfelelően irányonként, azaz egyszer az egyik, majd a másik szereplőt, addig a televíziós játékot kronológiában rögzítik, mintha egy színházi próbán forgatna a stáb több kamerával.
Az élő adások kora, az 1957–1960-as évek eleje
A magyar televíziózás hajnalán a technikai felszereltség még nem tette lehetővé a műsorok rögzítését. Ez azt jelentette, hogy a tévéjátékokat élőben sugározták a stúdióból, pontosan úgy, mint egy színházi előadást. Az első magyar tévéjáték, a Vacsora a Hotel Germániában (1958) még kísérleti munkának számított. Ebben az időszakban a színészeknek hatalmas nyomás alatt kellett dolgozniuk, hiszen nem lehetett újravenni a jeleneteket. Mígnem a hatvanas évek elején megjelent a Telerecord, azaz a filmszalagra rögzítés monitorról, később pedig a mágnesszalag. Ez alapjaiban változtatta meg a gyártást, hiszen lehetővé vált az utómunka, a hibák javítása és a bonyolultabb jelenetvezetés, hosszú kameramozgás.
Ebben az időszakban alakult ki a klasszikus magyar tévéjáték stílusa. A rendezők, mint például Zsurzs Éva, Horváth Ádám vagy Ádám Ottó, megtanulták a stúdió adta szűk tereket mélységében kihasználni.
Az aranykor, az 1970-es és '80-as évek
Ez a korszak a műfaj virágkora. A Magyar Televízió (MTV) hatalmas összegeket fordított drámai produkciókra. A tévéjáték ekkor vált a „népnevelés" és a magaskultúra közvetítőjévé. Olyan klasszikus irodalmi adaptációk születtek, amelyek ma is a televíziós archívum gyöngyszemei (lásd lentebb).
A technikai fejlődés (színes televíziózás, elektronikus trükkök) ellenére a tévéjáték megőrizte stúdiójellegét. A díszlettervezők, mint például Szinte Gábor vagy Vogel Eric, mesterien bántak a belső terekkel. Miközben a bluebox technikával olyan kísérleti, virtuális látványt alkottak, mint a Pirx pilóta esetében. A színészek számára presztízskérdés volt tévéjátékban szerepelni; a korszak legnagyobb nevei (Gábor Miklós, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Márkus László, Páger Antal, Tolnay Klári, Psota Irén, Bessenyi Ferenc, Haumann Péter) rendszeresen feltűntek a képernyőn.
A stúdió már nemcsak egy helyszín volt, hanem a szereplők belső világának kivetülése (Horváth Z. Gergely olyan filmjeiben, mint A vén bakancsos és fia, a huszár, a Leviathan).
A hanyatlás évtizede
A kilencvenes évek közepére a kereskedelmi televíziók térhódítása és a nézői igények átalakulása a gyorsabb, olcsóbb és szórakoztatóbb tartalmak felé terelte a gyártást.
A klasszikus, veretes tévéjátékokat fokozatosan kiszorították a szappanoperák és a sorozatok. Bár ezeket is több kamerával, stúdióban vették fel, a művészi igényességet felváltotta a rutinszerű gyártás.
A legjobb munkák
Több nemzetközi díjat hozott az 1960-as, Zsurzs Éva rendezte, Nő a barakkban. Három évre rá Szinetár Miklós vitte képernyőre az első „operafilmet”, amikor tévéjátékosította a Saint-Exupéry regényéből készült, Luigi Dallapiccola zenedrámáját, az Éjszakai repülést. Szintén Szinetár nevéhez kötődik Az ember tragédiája első tévéfeldolgozása 1969-ben. A hatvanas évek egyik klasszikus darabja a Szőnyi G. Sándor-féle Dosztojevszkij-adaptáció, A játékos.
1973-ban mutatták be minden idők egyik legremekebb tévéjátékát, a Fehér György rendezte Shakespeare: III. Richárdot. Az üres térben játszódó alkotás külön érdekessége, hogy filmre forgatták. Szintén revelációnak számít Tarr Béla 1982-es Macbethje. Ez a mozi egyetlen snittből áll, vágás nélkül.
Érdekes, hogy Szomory Dezső II. József császár című színdarabját kétszer is leforgatták, 1981-ben Málnay Levente rendezésében, Avar Istvánnal a főszerepben, majd ’85-ben Ádám Ottó rendezte meg Koltai Jánosnak.
A nyolcvanas évek végén Hajdufy Miklós a két világháború közti szerzők színpadi műveit alkalmazta televízióra, pazar szereposztással, mint az 1987-ben sugárzott, László Miklós írta Illatszertár.
Különleges a szintén ekkortájt készült Elveszett paradicsom. A Sarkadi-mű forgatása közben elhunyt Páger Antal, így Mihályfi Imre rendező úgy fejezte be a tévéjátékot, hogy a szereplők a kamerához beszélnek.
A műfaj búcsúztatása Horváth Ádámot illette, aki 1992–93-ban öt televíziós játékot forgatott – köztük nagyapja, Molnár Ferenc Ibolyáját.
