Volt egyszer sok rák - RÁKMESE

Másodszor jön Budapestre a rotterdami Hotel Modern társulata. 2008-ban egy náci haláltábort építettek föl a Trafóban, hogy minikamerával végigpásztázzák az egyformára gyúrt lágerlakó bábuk életét-halálát. Most egy rákok lakta embervilágot rendeztek be miniatűr helyszínekkel, és ezekben ? ok és cél nélkül, történetek és bármiféle magyarázat nélkül ? egy-egy flash erejéig végigjárják egy átlagos emberi lény átlagos életét. Temetési szertartással, boxmeccsel, agyműtéttel és sátorozással, kávéházi csevejjel és kórházi látogatással, takarítással, techno bulival és fedél nélkül maradt alkesz haverral.

Akár színház, akár film, az biztos, hogy ezt a műfajt egyedül ők művelik. A színpad méretű, kaotikus environment mögött óriási vásznon azt látjuk, amit a maroknyi kamera képe kiemel a tárgyak özönéből. A néző kettős látását alaposan megdolgoztatja a csapat: egyszerre kell figyelnünk az alig kivehető, sokszor takarásban lévő maketteket, a figurákat mozgató, beszélő, éneklő színészeket és a hátsó falra vetülő képet, amin az események a legjobban láthatók. A játszóhely és a nézőtér kapcsolata így áttételes, ugyanakkor nagyon közvetlen is: látjuk átszaladni a színészeket egyik helyszínről a másikra, bebújni az asztal alá; tanúi vagyunk, ahogy egy kulcsjelenet után összekeverik a terepasztal részeit, virágpermetezőből locsolják az esőt, vécépapírral itatják fel a ?műtét? során kiömlő festéket. Nincs titok, nincs teatralitás.

Pedig könnyebb volna úgy. Zavarba ejt ez a hármas nézőpont, mert hát ki szeretne egyszerre lenni isten és ember? Ráadásul még rák is? A hátsó falra a társadalomnak a médián átszűrődő önképe vetül, intim és közhelyes pillanatok, a nyilvánosság számára összehazudott érzelmek. Előtte látjuk a folyamatokat generáló színészeket, közöttük pedig az egyszerű anyagokból, házilag összebarkácsolt tárgyi környezetet. A rákocskák egymásba simuló kifli-kontúrja, a személytelen, tömeges létezés egy felsőbb tudat szemszögével szembesíti az esendő földi létet, a szuperközelik viszont kizárják a másféle nézőpontot. A tér három dimenziója kibővül egy negyedikkel, a szupertudat beépített figyelmével, ami már nem csupán dokumentál, hanem értékel is. Ami a kivetítőn nagynak tűnik, az valójában kisszerű. Kacatokból összehordott makett-részletekben nyúl egy remegő rákolló a koponya belsejébe, kartonra rajzolt házsor kínálja a nagyvárosi környezetet, műanyag olló áll ki a meggyilkolt hősszerelmes rák-testéből. A részek között nincs összefüggés, sem időrend, sem sorsközösség. Csak véletlenszerű egymásra következések tagolják az időt.

Aztán szárnyat növeszt két rákocska, berepüli az egész romhalmazt, belebámulnak a részletekbe, mint Wim Wenders angyalai. Végül tekintetük megállapodik egy plexidoboz-soron, apró inkubátorokon, melyekben még kifejletlen rák-kezdemények szunnyadnak. A ravatalozóban kezdődő képsorhoz visszatérve a szerkezet kissé közhelyes keretnek tűnik, de mindenért kárpótol a színészek briliáns hang- és bábtechnikája, a terepasztal elemeinek kidolgozása és mindenekelőtt maga a műfaj, közel és távol összevonása. Nem beszélve a rákokról, akik ? a jelek szerint időben és kulturálisan is ? visszafelé közlekednek.