Szexről, drogról és politikáról énekelt az URH, ahogy huszonnyolc éve, és bár a hangsúlyok eltolódtak kissé, elég aktuálisnak tűntek a szövegek, mert ez a mostani is egy "igen-igen kemény, kemény világ". Lassan indult be rá a fesztivál közönsége, eleinte nem lődörögtek tömegek a nagyszínpad előtt, aztán, különös tekintettel a legjobb koncertekre full panorámát biztosító VIP részleg élemedett korú, és nosztalgiára hajlamos vendégeire, lassan előre húzódtak az emberek. Végül is Müller Péter, a hazai egyik legnagyobb fesztiválgazda énekelt, valami egészen furcsa, ironikus hatást keltve, ahogy a Szavazz rám című opuszt énekli, a gazdagon villódzó sörreklámok között. Semmi gond, hiszen a szponzorok között is akad már biztosan, néhány ex URH rajongó. A punkra jellemző dühödt gitárfutamok, és hisztérikus énekmód viszont már a múlté, ahogy az elhallgattatás politikai rendszere is felszámolta magát, azt talán csak egy lelkes tribute zenekar tudná elemi erővel felidézni (lásd még Lopunk, a Sex Pistols-Clash plágium csapat), úgyhogy hajrá fiatalok. Amúgy meg egészen elképesztő, hogy a szövegeket, és zenéket huszonéves korukban írták a színpadon álló ötvenesek, és nyilván, a különböző, az örökséget tovább vivő, sőt, újabban szintén össze--összeálló mutációknak köszönhetően is (Európa Kiadó, Kontroll Csoport), máig érvényes, vállalható az erős repertoár. Szóval, az vesse rájuk az első követ, akinek van legalább egy olyan összetett mondata nyolcvanegyből, ami most sem ciki.
A high-fidelity, low-noise technika nem tesz jót a múltidézésnek, a Kulich Gyula téri fiúk - az ottan Pszichiátriai klinikán volt a próbahelyük Dr. Gerevich József jóvoltából, - eleinte nem tudtak zenélni, kifejezetten pinceklubra volt érvényes a koncertmenü, de a VOLT közönsége fokozatosan alkalmazkodik ahhoz, hogy azóta megtanultak gitározni is, úgyhogy velük éneklik a dalokat. Az Észak-Jemen jó hely című kezdő opusznál, még nagy a döbbenet, de a "...bérelj fel, munkanélkül vagyok, megbízhatsz bármivel..." (Bétavill) soroknál az addig egészséges távolságtartással szivarozó Fiala János is (amúgy az idei fesztivál rádiós sztárja, még fényképezkedtek is vele a fiatalok) táncolni kezd, és az nem semmi, elhihetik nekem. Egyébként, gondolom, pontosan az említett, zenei tudásra vonatkozó okok miatt, az eredeti felállásból csak Menyhárt Jenő, Müller Péter és Kiss László állt a színpadon. Utóbbi teljesen ősz hajjal, mint egy nyugdíjas indián, viszont ugyanazzal az angyal arccal, mint a kezdetek-kezdetén. Ebből a csapatból egyébként Menyhárt Jenőnek áll a legjobban az öregedés, mondhatnám, olyan, mint a Tokaji aszú, csak érik, miközben lóbálja a hangszerét. Müller Péter meg kortalan, úgy fog eltűnni majd a szemünk láttára a színpadról, hogy transzfigurál egy erkölcsileg jobb világ felé. A többiek az eredeti felállásból: Somoskői András (Soma) és Salamon András (filmrendező) már nem érintettek a rockzenében, így az URH egyik utódzenekarának az Európa Kiadónak a dobosa, Magyar Péter, és az örök alternatív Jolly Jokerek, ergo tapasztaltak: a basszusgitáros Kirschner Péter, és a dobos Molnár Gábor egészítették ki, és támogatták meg a háttérből alaposan a rövid életű, éjjeli lepkeként újjászületett URH zenekart.
Sokan nem bírták a visszatekintést, pedig ez volt a koncert, ahol elgondolkodhatott a fesztivál-utazó azon, miközben a fővárosban, szégyenletes módon neonáci hordák verték éppen a rendőröket és a melegeket, mit jelent az, hogy "tízmillió időzített bomba ketyeg". Meg, végül is a Sex Pistols is turnézik az idén, miért ne koncertezhetne az elnyomást, elfojtást és intoleranciát annak idején legradikálisabban fúró, punk szellemiségű zenekar. Mielőtt még eltűnünk, betagozódunk, meggazdagszunk és szarunk a világra, vagy épp különféle ideológiák céltáblája leszünk, nem árt emlékezni a lázadásra néha nap.
