Az énekesnő vörös hajáról nevét kapó La Roux 2009-es első lemezével robbant be a köztudatba, és az akkor megszerzett intenzív figyelem igazából mai napig sem lankadt sokat. Többek között ezért is volt sokak számára izgalmas, hogy mit is nyújthat majd élőben az angol produkció a Sziget Nagyszínpadán.
Bár eredetileg nem együttesről, hanem ?csak? Eleanor Kate Jackson énekesnő és Ben Langmaid producer duójáról beszélhetünk, nyilvánvalóan a fellépéseken egy igazi zenekar kíséri a bájosan esetlen külsejéről ismert énekesnőt. Ben Langmaid annyira a háttérbe vonult, hogy kizárólag a hangzóanyagok létrehozásában vesz részt, és koncerten fel sem lép az együttes színeiben. A csütörtök délutáni napfényben tehát kevesen tudták, hogy igazából mire is lehet majd számítani a La Roux koncertjén.
Az időponthoz képest abszolút népesnek mondható közönség elsősorban praktikus okokból, a színpad elé gyűlt: ugyanis amellett, hogy innen látni a legjobban a zenekart, a Nap sem teszi élvezhetetlenné a koncertélményt. A fellépés kezdete után a tömeg számára nemcsak az vált egyértelművé, hogy az Eleanor köré gyűjtött zenészek profin hozzák a La Roux számokat, hanem az is, hogy külsőségekben sem múlják alul a frizurájáról és ruháiról jól beazonosítható énekesnőt. Az elektromos dobok mögött álló, egyedi mozgáskultúrával megáldott tag például nemcsak színpadi jelenlétével, hanem egy felső kategóriás parfümreklámba illő külseje miatt is figyelmet követelt magának. A rajta kívül még két szintisből álló zenekar szintén nem maradt alul a külsőségek terén, hiszen egymáshoz harmonizáló fellépőruhájukban jól egészítették ki a színpadképet, amelyet a háttérben fellógatott óriási, az énekesnőt ábrázoló molinó tett teljessé. Bár a lemenő nap fénye némileg rontotta a profi és alapvetően inkább hidegen elegáns imidzset, a zenekar nem nagyon vett tudomást a körülményekről. Bár néha egy-két cinikus mosollyal és megjegyzéssel érzékeltették, hogy jobban örülnének egy jobb és kevésbé fülledt időpontnak, a számok előadásán ez egyáltalán nem érződött. A dalok pörgősen követték egymást és Eleanor is dinamikusan adta elő a 80-as évek stílusára emlékeztető, néha kicsit megmosolyogtató tánclépéseit. Jimmy Sommerville és egy soul énekes női megfelelőjeként ropta és énekelte végig a programot, amely legalább annyira kitalált és felépített volt, mint maga az imidzs. A fellépés elején elsütötték az "I'm Not Your Toy" című slágerüket a hangulat felpörgetése végett, és mire lankadt volna a hangulat a kevésbé ismert számok miatt, máris jött a következő közönségkedvenc. Igazából a koncert végére tartotta a végső tartalékokat az együttes, és zárásként játszották el a Bulletproof című, sikerüket elindító dalt. Erre az eseményre Eleanor lecserélte a magyar huszárzekére emlékeztető mellénykéjét és egy aranyszínű bőrdzsekiben kezdte el (nyilvánvalóan showelemként) püfölni az elektromos dob egyik neki fenntartott részét.
A zenei előadásba sehol sem lehetett belekötni, és igazából felüdülésként hatott a sok ?profizmus? mellé az énekesnő kedves bénáskodása, és még talán az a tény is, hogy néha már feltűnően tévesztette a szöveget és elmismásolt néhány sort. Jó volt látni, hogy egy ilyen jellegű produkció nemcsak irigylésre méltó előadással szolgál, hanem néhány emberi és szimpatikus hibával is.
