A beszélgetés Jávorszky saját élményéből indult, amikor a Fekete Bárányok-koncerten először látta Wahorn Andrást. A Hajógyári sziget közönsége nem igazán értette, hogy mit keres ott a Bizottság, mert ők Beatrice-koncertre készültek.
Wahorn felidézte: Nagy Feró előzenekarnak hívta őket a Beatrice, Hobo és a P. Mobil előtt. Vaszlavik Gazember Lászlótól kapott ugyanis egy kazettát, amelyet próbákon vettek fel, megtetszett neki a Bizottság név, a zenekar pedig kapott tőle egy üzenetet, hogy menjenek a Hajógyári szigetre, vigyenek hangszereket. „Nem tudtuk, hogy ott mi lesz. Csak fogtuk a hangszereket, felültünk a HÉV-re, a Hajógyári szigetnél meg csak néztünk: milyen sok ember megy! És mi is pont arra megyünk. És hát kiderült, hogy ez egy óriási koncert, húszezer emberrel” – mesélte.
Ez 1980 augusztusában volt, az első rockkoncerten a Hajógyári szigeten.
„Felmentünk a színpadra. Kérdezték, hogy milyen zenét játszunk. Mivel nagyon lámpalázas voltam, remegett a lábam, ijedtemben belekiabáltam a mikrofonba, hogy mi olyan zenét játszunk, amilyet mi szeretünk, és nem érdekel, hogy nektek mi tetszik...”
Mint mondta, abban az időben előzenekarnak lenni kegyetlen feladat volt, mert ezalatt kellett beállítani a felszerelést. Ami még beállítva is elég nagy meglepetés volt annak, aki nem készült rá. Nekik is az volt. Ugyanis nem lehetett hallani, mit játszanak, ráadásul előtte még soha nem is játszottak színpadon. „A közönség a Beatricét várta, mi pedig ott álltunk, belecsaptunk a húrokba, de nem hallottunk semmitm nem tudtuk, ki hol tart. Én néztem a dobos Mari (Bán Mária – a szerk.) lábát, mutattam a ritmust, arra Öcsi (ef Zámbó István – a szerk.) játszott valami basszust, és így csináltuk, amíg meg nem elégeltük, hogy az első sorokból csikkekkel dobálnak minket, és kiabálnak, hogy húzzunk el. Szörnyű élmény volt. Bementünk a backstage-be, és egy ideig ki se mertünk jönni. Azt hittük, hogy meg akarnak verni. De amikor aztán kijöttünk, rengetegen jöttek hozzánk lelkendezve, és mindjárt meg is hívtak hat helyre. Attól kezdve beindult a zenekar. Sokan felfigyeltek ránk, és ha ezentúl koncertünk volt, mindig telt ház várt.”
Abban az időben ahhoz, hogy rendezvényt lehessen tartani, valakinek rendelkeznie kellett az Országos Szórakoztatózenei Központ engedélyével. Ennek az volt a feltétele, hogy száz népszerű dalból kellett levizsgázni. Wahorn kitalálta, hogy leírnak száz kamudalt, és ha egyikre ráböka vizsgáztató, akkor eljátsszák a Lány kéne nékemet angolul, ha a másodikra, akkor a Nem bírom a gyűrődést címűt, szintén angolul.
„Mindenki mondta a zenekarból, hogy ez hülyeség, de én mondtam, hogy próbáljuk csak meg. A neves tánczeneszerző, Fényes Szabolcs volt a vizsgabiztos. Kérdezte, honnan jöttünk. Mondtuk, Pomázról, és a helyi művelődési ház szeretne minket alkalmazni, ehhez kell a papír. – Na de milyen számok ezek? – Hát, Pomázon ezeket szereti a közönség, ezért mi ezeket megtanultuk. – Jó, hát akkor játsszák! Hat taktus után leállított. Lefogott egy mollt a zongorán. – Nézzék, milyen szép, maguk ezt nem hallják? – Halljuk, de Pomázon nem ezt várják tőlünk. Megkaptuk az engedélyt, így ettől kezdve velünk együtt felléphetett az URH, a Vágtázó Halottkémek meg a többiek, akik ezt a tortúrát nem akarták végigcsinálni. És így tudtunk mindannyian érvényesülni.”
Wahorn András elmondása szerint az, hogy a Bizottság egy zenekar, csak kényszerű megnevezés volt. A Bizottság egy jelenség volt, ahol négy ember azt csinálta, amit tudott. Nem akartak hasonlítani senkire.
Azt vallották, az igazi művészet, ha mindenki azt csinálja, amit tud.
A Bizottság különleges volt olyan szempontból is, hogy a legegyszerűbb néprétegekről az egyetemi tanárokig mindenki szeretett a koncertjeikre járni. Mivel felfoghatatlan volt, mindenki azt képzelhette bele, amit akart, és talán ez volt a sikere titka. Ilyen volt a nevük is, amiről mindenki azt gondolta, ami a fejében volt. „Az egész úgy indult, hogy egy nagy balhét akartunk csinálni a tehetségkutató versenyen, ahol azt képzeltük, hogy bejutunk szép blues-zenével és gitárszólókkal, és amikor bejutottunk, azt mondjuk, hogy mi vagyunk a bizottság, mi döntjük el, hogy mi vagyunk a legjobbak, és elénekeljük a B... szájba kezdetű számunkat. Ezért lett ez a nevünk, bár végül csak az elődöntőig jutottak el.
A 80-as években több underground zenekar bukkant fel az egész világon és nálunk is, és erre hatalmas volt az igény. A koncertek egy részét betiltották – amitől sokan úgy érezték, hogy valami jóból maradtak ki –, vagy pedig háromszor annyian maradtak az utcán, mint ahányan befértek rá. Próbán felvett kazettákon terjedtek a zenék. 1983-ban már elég nagy feszültség alakult ki, hogy miért nem jelennek meg ezeknek az együtteseknek lemezük.
„Egy újságíró megkérdezte a Hanglemezkiadó Vállalat munkatársát (akkoriban egyedül ők döntöttek arról, hogy kinek lehet lemeze), hogy miért van ez” – folytatta a történetet Wahorn. „Wilpert Imre azt válaszolta: szívesen kiadjuk, csak eddig nem volt rá igény. De már tárgyalásban vagyok Wahorn Andrással, hogy csinálunk nekik egy demókazettát. Én otthon, Pomázon heverésztem az ágyban, amikor ezt hallottam. Abban a pillanatban felültem a HÉV-re, bementem a Hanglemezgyárba, megkerestem Wilpert Imrét és bemutatkoztam, hogy hallottam, hogy velem tárgyaltál. Meglepődött, és azt mondta, hogy hát jó, egy demókazettát esetleg felvehetünk. Én kötöttem az ebet a karóhoz: nem demókazettát, hanem nagylemezt akarok. Abban az időben nagyon erőszakos és céltudatos ember voltam, nem ismertem lehetetlent. Úgy éreztem, hogy olyan jók vagyunk, olyan jó az ügy, olyan erős vagyok, hogy bármit meg tudok csinálni, és ezzel a hittel tárgyaltam Wilperttel is.”
Látszólag sikerrel, mert végül olyan alkut tudtak kötni, hogy megjelenhetett a Kalandra fel! című lemez. Igaz, a vörös csillagot nem használhatták az á betű tetején, mert az úgymond megalázása a kommunizmus eszméjének. Sebaj, lett helyette zöld esernyő. Akkoriban úgy fejezték be a koncertjeinket, hogy „Csókolom, itt tessék aláírni.” Ezt sem engedték. Cserébe azok a számok, amiket fontosnak tartottak, rajta lehettek. „Hihetetlen győzelmet éreztem, hogy sikerült megjelentetnem a lemezt" – kommentálta Wahorn az eseményt – „úgyhogy Wilperttel fogadtam is egy láda pezsgőben, hogy a lemezből eladnak 100 ezer példányt.”
A megjelenés harmadik napján elfogyott a lemez. Wahorn bement Wilperthez, és mondta: – Imre, nincs már egy darab lemez sem. Mire ő: – Hát igen, de csak 15 ezret adtunk ki. És nem tervezzük, hogy többet nyomunk.
„Hazamegyek szomorúan, bekapcsolom a rádiót, Wilpert Imre beszél egy újságíróval. – Wilpert úr! Hát nagyszerű, hogy kijött a Bizottság lemeze, mi van a többi new wave zenekarral, nekik mikor lesz lemezük? Azt mondja Wilpert: – Nézze, a Bizottság volt az egyik legnépszerűbb zenekar, de csak 15 ezret tudtunk eladni belőle, be sem jött a gyártási költség. Sajnos nem fogunk több lemezt kiadni ezektől. Tehát tulajdonképpen arra használták a furfangosok ezt a 15 ezer lemezt, hogy mutassák: ők megtették, de nem lehetett eladni belőle még húszezret sem.”
Hogy hogyan lett ebből nem sokkal később egy második nagylemez is?
Egy évvel később a Balázs Béla Stúdió (BBS) megengedte, hogy egy-egy zenekar kapjon nyersanyagot és videókamerát, és készítsenek videóklipet. Wahorn egyből nagyjátékfilmet akart, és elkezdték. Mivel nem értett hozzá, rossz is lett, ezért a stúdió úgy döntött, inkább hagyják abba, nem adnak több pénzt rá. De Bódy Gábor látott benne fantáziát, és felajánlotta, hogy az ő videókameráival befejezhetik a filmet. Megcsinálták. A történet így folytatódott:
„Odamentem Wilperthez, és azt mondtam: kaptunk egy csomó pénzt nagyjátékfilmre, most már igazán lehetne ebből egy lemezt is csinálni. Utána odamentem a BBS-hez, és kértem még több pénzt, hiszen Wilpert Imre akar egy nagylemezt csinálni, jó lenne a filmet tovább combosítani. Így meglett a film és lett egy nagylemez, amit már stúdióban vettünk fel, a Jékrémbalett. A film pedig a második vetítés után be lett tiltva, és ettől kezdve tíz évig nem mutatták be, ami nagyon jót tett neki.”
A film egy kicsit a végét is jelentette a Bizottságnak, és nem sokkal később vége is lett. Erről így beszélt Wahorn András:
„A Bizottság lényege az volt, hogy három erős és nagyon különböző művész alkotta a csapat derekát, ef Zámbó István, feLugossy László és én. Ezt a csapatot sikerült három évig egyben tartani úgy, hogy mindenki úgy érezte, meg tudja valósítani az elképzeléseit. De aztán elkezdtünk koncertezni külföldön, össze voltunk zárva, és megutáltuk egymást. És abba kellett hagyni. Mert ezt nem lehetett megalkuvásokkal csinálni tovább. Ezért lett vége. És ezért nincs azóta Bizottság-koncert. Illetve egy volt, de ott kivételt kellett tennem. Tudniillik az 1983-ban írt, Kamikaze című számunkban van egy mondatunk, hogy
1993, augusztus 13, nem biztos, hogy péntek, nem biztos, hogy élek.
És 1993-ban telefonáltak, hogy szerveznek egy punkfesztivált, és mivel 1993 augusztus 13-a péntekre esik, szeretnék, ha fellépnénk. Ez olyan megható volt, hogy fel is léptünk.”
Mint Wahorn hangsúlyozta: a Bizottság nem volt egy politikus zenekar. „Számunkra abban az időben – nehéz ezt innen nézni – nem volt politika. Nem létezett. Nem volt remény, hogy ez valaha megváltozhat. Úgy éreztem, hogy a művészet nem más, mint az egyetlen útja a szabadságnak. És ezt nem szabad beszennyezni se politikával, se semmivel. A szabadság a szabad művészet, és ez a Bizottság.”
A beszélgetés további részében szó esett Wahorn 1985 utáni pályájáról, az Egyesült Államokban töltött 13 évéről, az amerikai kultúráról és a mezőszemerei otthontalálásról.
Nyitókép forrása: Magyar Zene Háza
