Wallenberg-kultusz? Csak azt ne! - WALLENBERG

Ezt az egyszerű kérdést az imasálba burkolt üldözöttek teszik fel. Nincs nyitány, a kórus egyre sorolja a legkínzóbb, egyben filozofikus dilemmákat. Az első felvonásban a semleges Svédország mágnás dinasztiájának az üzleti életben sikertelen tagja, Raoul Wallenberg (Rauno Elp, bariton) megkapja a megbízást a diplomácia csúcsairól, a szövetséges hatalmaktól, hogy segítsen a magyarországi zsidóknak.

 

Wallenberg a pályaudvari jelenetben találkozik Eichmannal (Priit Volmer, basszus), fő ellenfelével. Az útlevél legyőzi a fegyvert, ebben nagyjából egyetértenek. Wallenberg osztogatja a kék alapon sárga keresztes útleveleket, ördögűző módjára tartja fel a keresztet a gonosz nácik ellen. De Eichmann inkább rafinált, könyvelő és művészlélek egyszerre. Sokkal kegyetlenebb nála az abakusszal hadonászó altisztje. Az üldözöttek csak számokat jelentenek nekik a bevagonírozásnál ? sok embert szállítani, erre kapott Eichmann megbízást. A történelmi események felvillantása akkor válik drámaivá, amikor a Wallenberg által megmentett anya lemond életéről, családját már elpusztították. A halálinduló a zenedráma csúcspontja.

   

A második felvonás már nem képes reprodukálni ezt a szintet, hiszen dramaturgiája alól kihúzza a szőnyeget, hogy Wallenberg eltűnésével kezdődik. A rendezés nem hagy kétséget: a gulágban az imasálas üldözötteket látjuk viszont, a rácsos ablakos börtönajtóknál siratófalnál szokásoshoz hasonlóan imádkoznak a rabok. Wallenberg ljubljankai cellája fölött kimondják az ítéletet, hogy egy hős nem halhat meg. Ezután Wallenberg több alakváltozatban létezik tovább. Igazi apoteózisa, amikor a Wallenberg Cirkuszban ? ami inkább szól a huszadik század végi társadalom bírálatáról, és fájóan, sőt idegtépően groteszk ? védangyalként emlékeznek rá, majd Reagan elnök Wallenberget amerikai díszpolgárrá nyilvánítja. Reagan mögött árnyként Eichmann áll, az elnök csak báb, kezeit ? a közben Jeruzsálemben halálra ítélt és kivégzett ? Eichmann mozgatja.

 

A Mahlert és Bachot példaképeinek tartó, neo-komplexnek és posztmodernnek nevezett Erkki-Sven Tüür fúvósokra és ütősökre hangúlyozottan építő zenéje a relatíve nagy apparátus ellenére sem tolakszik előtérbe, ráadásul a rendezés a zenekart a kulisszák mögé tette. A töredékes, enigmatikus librettóhoz illően strukturált, mintha Honegger sejlene fel, de lehet, hogy csak azért, mert az előadás helyenként katartikus hatása nem operai, hanem oratorikus. A kimondott történés kelt bennünk félelmet és együttérzést, nem a történet fordulatai. A rendezés jelzésekkel, újraértelmezett szimbólumokkal túlzsúfolt jellege ezt akkor sem tenné lehetővé, ha a librettó építene erre, de erről szó nincs, a konfliktusok nincsenek kidolgozva.

 

A sikeres, szupertermékeny, hiperrealista és a fiatalokhoz mindig utat (nyelvet) találó berlini szerző, Lutz Hübner, akinek darabját most is játssza a Kolibri, 36 évesen írta ezt a szövegkönyvet, egy évvel azután, hogy orosz források az addigiaknál valamivel pontosabban és egy picikét hihetőbben közölték: a svéd diplomatát két évvel a háború vége után ljubljankai cellájában megölték. A szövegkönyv kulcsa az akkor német földön csúcsra járatott, nálunk manapság még mindig csak hírből ismert, sőt, már bíróságilag is pénzbüntetést kiérdemelt Vergangenheitsbewältigung. A múlt feldolgozása Hübner számára imperatívusz, a média-cirkusz Elvis- és Lady Di-csinnadrattája viszont csapda. Nem a szovjet háborús filmek receptjét követi, Eichmann elfogása, elítélése és kivégzése csak epizód. A szöveg önreflexív, önironikus gesztusai (hiszen hőskultuszt generál maga is) még követhetőek, de a zene ezzel már kevésbé tud mit kezdeni, az előadásban pedig egymásra csúsznak a rétegek.

 

Ha ismersz oroszt, azért, ha nem ismersz, azért is száműznek ? egyfajta szibériai 22-es csapdája, nagyon találó. Hogy Wallenberg Krisztus és jógi egyszerre, még ezt is megértettük. De Eichmann, akinek árnyéka valóban rávetül a reagani gesztusra, miért kell még az első felvonásban Napóleon-kalapot is feltegyen a parókájára, ez már nem egészen világos. Míg a fiatal német szerző kérdez, a mai posztszovjet valóságból érkező rendező, Dimitri Bertman számára minden alapigazság a feje tetején található, és amikor megpróbálja helyretenni a dolgokat, még nagyobb káosz lesz az eredmény.

 

A címszereplő esendő, tépelődő, lírai alkatát finom árnyalatokkal, óriási együttérzést keltve adja vissza Elp. Volmer Eichmannja és a gyerekeit gyászoló anya szerepében Aile Asszonyi kiemelkedő. A hatalmas apparátus minden tagja egyenletesen magas színvonalon teljesített, közel járunk az igazi összművészet csúcsaihoz. A véletlenül, szinte kelletlenül őrangyallá és háborús hőssé váló szemüveges svéd történetéből készült opera hibái ellenére is méltó alkalom arra, hogy a legfontosabb, középiskolás generációt szembenézésre hívjuk történelemmel, médiacirkusszal, áldozatvállalással.

 

Librettó: Lutz Hübner
Díszlet- és jelmeztervező: Ene-Liis Semper
Vezényel: Risto Joost
Rendezte: Dmitri Bertman, Neeme Kuningas

Wallenberg - Rauno Elp, Eichmann- Priit Volmer, Wallenberg 2 - Roland Liiv, Nő - Aile Asszonyi