Pécsett születtél, és ott nőttél fel. Hogyan gondolkodsz a városról?
Csodás élmények kötnek hozzá, egészen lenyűgöztek az ottani kiállítások: Vasarely, Amerigo Tot. Rengeteg hely van ott, ahol a mai napig emlékek sokasága tör fel bennem. Azonban ha egészen őszinte vagyok, gyerekként egyáltalán nem szerettem Pécsett élni. Olyan helynek láttam, ahonnan menekülni kell, mert Budapesten történik minden. Tizenhat éves korom környékén gyakran felvonatoztam a fővárosba, színházba mentem, művészekkel találkoztam. Mára ez kicsit átalakult bennem. Amikor visszamegyek Pécsre, mindig azt érzem, jó, hogy van egy hely, ahová hazaérkezem, ami akkor is az enyém, ha épp nem vagyok ott. Fel kellett nőni ahhoz, hogy helyén tudjam kezelni a várost, hogy megértsem, micsoda kincs, hogy ott nőttem fel. A múltam fontos része, ahová bármikor vissza tudom csatornázni magam. Pécs emlékeket gyűjtő dobozzá vált, amelyet nem túl gyakran nyitok ki.
Milyen művészeti élmények kötnek a városhoz?
Múzeumba menni nálunk evidencia volt. Pécsett jó kiállítások voltak, anyuval rendszeresen el is jártunk, s bár imádtam a Csontvárykat és a modern gyűjtemény darabjait, az akkor megnyílt Vasarely Múzeum volt, ami teljesen megbabonázott. Négy- vagy ötéves lehettem, amikor anyám először elvitt. Lenyűgözött, nagyon más volt, mint amit addig itthon láttunk: a jól bevilágított, fehér termekben a gyönyörű, színes műtárgyak egészen elemi erővel hatottak rám. A másik ilyen élmény az volt, amikor Amerigo Tot ellátogatott Pécsre a kiállítására. A mai napig élénken él bennem, ahogy anyukámmal sorban állunk, hogy aláírathassuk vele a katalógusunkat. Nagy nyomot hagytak ezek az élmények.
A nyarak jó részét azonban a Balatonon töltötted.
Az első balatoni élményeim a gyerekkoromhoz köthetők. A nagyapámnak volt egy húsz négyzetméteres nyaralója Balatonlellén, ahol rengeteg időt töltöttem az iskolai szünetekben. Egyszer az egész nyár ott telt, mert annyira rossz lett a bizonyítványom, hogy a szüleim úgy döntöttek, nem töltik azzal a szünetet, hogy jobb útra térítsenek. Amire leginkább emlékszem ezekből a balatoni nyarakból, az a végtelen szabadság. Háborítatlanul és korlátlanul járkáltam a környéken, volt saját zsebpénzem, amiből fagyizhattam, a strandra is elengedtek egyedül. Egész nap szabad voltam, elég volt sötétedésre visszaérnem a nyaralóba.
Egyszer összebarátkoztam egy nyugatnémet fiúval, aki egy nap valami érdekes, különösen színes zacskót szorongatott a kezében. Gumicukor volt nála. Korábban sohasem láttam olyasmit. Megkínált, majd végül nekem adta az egész csomagot. Tudtam, hogy valódi kincs került hozzám, ezért titokban elástam a zacskót a társasüdülő kertjében, és akkor mentem érte, amikor senki nem látta. Megettem két macit, és földöntúli boldogságot éreztem, aztán újra elrejtettem. Ilyen elemi élmények kötnek a tóhoz, nem véletlen, hogy több kiállításon is visszatérő témám a Balaton.
Sőt, gyakran állítottál ki balatoni helyszíneken, legutóbb például a Strand Fesztiválon vagy az emblematikus Vörös és Kék kápolnában.
Idén a Strand Fesztiválra egy gigantikus, AI generálta kompozíciót hoztam létre, életem eddigi legnagyobb képét. A cirkusz az égig ér, a felhők a képről a levegőbe úsznak. A létünk könnyűsége kilenc konténerre feszítve volt látható augusztusban. A balatonboglári kápolnákban pedig már második alkalommal csináltunk egy izgalmas projektet Bartha Dorkával, a Balaton Offseason Instagram-oldal alapítójával. Ő téliesített nyaralókat, bezárt lángossütőket, restiket és emberek nélküli strandokat fotóz, a Balaton ritkán látott, mégis szép arcát dokumentálja, a nyári zsivajon túli nyugalom és csend hatja át a képeit. Én ezekre reflektálva készítettem el azokat a kompozícióimat, amelyek a balatoni reggelekről szólnak, amikor indul a nyaralás egy újabb napja, és előttünk csupa jó dolog áll. Dönteni csak arról kell, hogy lángos vagy palacsinta, szabad strand vagy fizetős.
A balatoni képeid gyakran melankolikusak, nosztalgikusak, van bennük valamiféle szomorúság.
Ha valamit az ember úgy szeret, mint én a Balatont, akkor ez a szeretet sok öröm forrása, mégis átszövi a melankólia. A nyarat tél követi, és amikor vége van, egy megismételhetetlen időszak is véget ér, ami soha többé nem jön vissza. Lesz új nyár, és bizonyára a Balaton sem tűnik el, de elmúlik valami. Sőt, tagadhatatlan, hogy sokat változott a Balaton arca a gyerekkorom óta. Akkor csendes hely volt, ahol tényleg ki lehetett pihenni a munkahelyi stresszt: nem nagyon történt semmi, állt a levegő, és béke volt. A nyolcvanas évek végétől aztán elkezdtek vállalkozni az emberek, és az egyetlen lángosos vagy fagyizó mellett sorra jelentek meg az üzletek. Egyre többen maszekoltak. Ma pedig, amikor szezon van, egy nyüzsgő hely, ahová továbbra is szeretek lejárni. Jó ott lenni a gyerekeimmel, a családommal, azokból a pillanatokból mindig töltekezem.
