Tavaly áprilisban már járt Magyarországon a Space Színház Amszterdamból, akkor az Ardai PetraésLuc van de Loo alapította társulat egy különös, jövőbeni, iPodos városnézésre invitálta a nézőket - a Tűzoltó utca-Üllői út-Corvin köz csodálatos tájait bemutatva - az Emlékmű a jelennek című előadással. A Trafó tetőteraszáról indított, interaktív produkció sok mászkálással, installációk, videobejátszások és mindenféle hangeffektusok összekapcsolásával a múlt, a jelen és egy groteszkül félelmetesre rajzolt jövő képei között teremtett színházi összhangot. Nyilván ennek az előadásnak a komoly - elsősorban szakmai - visszhangja is belejátszott abba, hogy most újra eljöttek Budapestre az "áldokumentarista krízis-színház" műfajmegjelölésű HollandCunami (Drowning in Europe) című produkciójukkal, a Műhely Alapítvány szervezésében, a LOW Holland-Flamand kultfeszt keretében.
Ravasz előadás, semmi kétség, sok-sok szintje jórészt észrevétlenül simul egységes produkcióvá. Minden és mindenki a része, s e tekintetben ez a mostani a tavalyi előadás egyenes folytatásának tekinthető. A helyszín igazi felfedezés, talán a legfontosabb szereplő: a Keleti pályaudvar kultúrterme - szégyen-gyalázat, de fogalmam sem volt róla, hogy az ezerszer bejárt, igazán unásig ismertnek hitt Keletiben egy ilyen fantasztikus, bájosan bumfordi, hamisíthatatlanul szocialista kultúrházbelső rejtőzik! Egyszerűen hihetetlen, hogyan tudták elrejteni mostanáig a világ szeme elől ezt a mára mindenképpen felbecsülhetetlen értékűvé nemesedett, szocialista kultúrtermet! Milos Forman Tűz van, babámjának helyszínén járunk, vagy Gazdag Gyula 1972-es Határozatának, vagy 1979-es Bankettjének magyar munkásotthon- és kultúrházvilágában. Természetesen nemhogy színielőadásra, de bármifajta emberi tartózkodásra is tökéletesen alkalmatlan e helyiség: rideg hodály, egyik végén falba vájt, megemelt
színpad, járások és mélység nélkül, pontosan olyan, amilyennek nyilván lennie kell "a munkások kulturált körülmények közötti kikapcsolódását és művelődését szolgáló helyiség"-nek.
Hárman játsszák az előadást a színen: Ardai Petra, Luc van Loo és Schermann Márta, plusz videón még ketten: Hajós András és Thuróczy Szabolcs. Ők a színészek, de rajtuk kívül ugyancsak videóról üzen még nekünk három holland család (kettő Hollandiából, egy új, választott hazájukból, Magyarországról, Legénd községből), egy (nagyon szimpatikus) homoszexuális pár, néhány vihorászó holland egyetemista lány, egy török asszony (aki Hollandiában él bevándoroltként), egy fanyar katasztrófascpecialista és egy kissé zaklatottnak tűnő politológus (ha jól figyeltem, s nem felejtettem ki senkit...). Ja, és persze ott vagyunk mi is, a nézők, akik időről-időre meg vagyunk szólítva, s láss csodát, jobbára lelkes szereplőkké is válunk: így vall - persze névtelenül - a pesszimista versus optimista magyar néplélekről az európai hírű sebészprofesszor (akiről csak azt vetik oda könnyedén, hogy Luc apósa), vagy a húsz évvel ezelőtti holland-magyar baráti perszonáluniós kísérletéről a kitűnő dramaturg, később hagyjuk magunkat hollandul taníttatni, s lelkesen népszavazunk a cunami elől menekülő tizenhat millió holland befogadásának kérdéséről - elsöprő többséggel
kitűnőre vizsgázva vendégszeretetből.
Merthogy a Space legnagyobb ötlete éppen ez, vagyis a valóságos szituációk és a fantasztikum-fikció-elképzelt jövőkép folyamatos egybejátszása, egymásra kopírozása. Hiszen abszolút valóságos a három hús-vér szereplő: nemcsak saját nevükön, de saját sorsukon játszanak. Születésüktől kezdve mesélik el életüket, Ardai Petra és Luc van de Loo találkozásának, szerelmének, házasságának, veszekedéseinek és boldogságának mindmáig tartó történetét, a hangsúlyt azonban mindvégig az új hazát választás embert és kapcsolatot próbáló kérdéseire helyezve. Az idegenként létezés, illetve a másság elfogadása, vagy az ottlakók részéről megnyilvánuló elutasítás és idegengyűlölet, vagy csak a másságtól való viszolygás folyamatosan visszatérő kérdések, amelyek ebben a megközelítésben mint örök, megoldatlan és megoldhatatlan problémák ábrázolódnak. A bejátszásokon megszólaló hollandok szavaiból azt is megtudjuk (ha eddig nem tudtuk volna), hogy ellentétben a talán ma is élő szeterotípiákkal, ott sem csupa toleráns, minden idegent és otthonából elűzött bevándorlót keblére ölelő ember él. Sőt. Ezek a bejátszások igazi dokumentumfilmek, s ezek mellé, ezek közé, vagy ha tetszik,
ezekre kopírozódik rá a fikció, a megírt színmű, amikor a Hollandiát elárasztó cunami elől menekülő valamennyi holland befogadásával kell szembenéznie a magyar embereknek. Ez az áldokumentum-sor - szöveg: Ardai Petra és Solymosi Bálint, dramaturg: Veress Anna és Nienke Rooijakkers-, amelyből irodalmi szinten és színészi megjelenítésben messze kimagaslik a Thuróczy Szabolcs játszotta taxis folytatásos monológja (utoljára Jeles AndrásKis Valentinójában volt ennyire erős, egyszerre groteszk és tragikus, őszinte, bölcs és közben tragikusan tenyérbemászó sofőrfigura). Éppen hogy egy kevéssel marad el ettől az alakítástól Hajós András idegenügyi államtitkára, de az ő szövege sajnos jóval egyenetlenebb színvonalú. A színen előttünk játszók nagyrészt azt játsszák, hogy saját életüket tárják elénk - hiszen éppen ez a trükk: hogyan lehet észrevétlenül átvinni minket a valóságból a cunami-történetbe -, s ezt jórészt megfelelő visszafogottsággal, a közönséggel való folyamatos interaktivitás nem könnyű feladatát is felvállalva, jórészt hibátlanul oldják meg. Ardai Petra ugyan időnként nagyon elfogódott - úgy tűnik, néha túlságosan nagy feladat egyszerre kínálgatni, a nézők között járkálni, a színpadi szituációban maradni, a szövegmondásra figyelni és a videóbejátszásokat kommentálni -, de ez a következő előadásokon, a szituációk rutinkezelésének kialakulásával nyilván sokat fog javulni. Luc van de Loo kedvesen, "tipikus holland" könnyedséggel, sármos magyar kiejtéssel, jól érzékelhető élvezettel veti magát a játékba (miközben gitáron kísért énekével sanzonosítja is a történetet), s nála valóban érzékelni a hollandok, tehát saját honfitársai nézetei, rejtett - vagy nem is annyira rejtett - homofóbiája ellen irányuló éles-keserű kritikáját is. Színpadi színészileg Schermann Márta forgalmista narrátora a legkiérleltebb alakítás. Fanyar humorral, a realitás és a cunamifikció közötti határvonalat teljesen elmosva érzékelteti, hogy egyugyanazon, folytatásos történetet látunk, amelynek egyik - talán nem is annyira lehetetlen... - végállomása nem lehet más, mint a budapesti Keleti pályaudvar.
