Hálás feladat híres főgonoszok eredettörténetét feldolgozni, hiszen amellett, hogy így új megvilágításba helyezik az ismert sztorikat, mélységet adnak az antagonistáknak azáltal, hogy gyerekkori traumákkal és hányatott sorssal indokolják későbbi tetteiket. Jon M. Chu ennyiben mindenképp jól választott a Wicked című Broadway-musical megfilmesítésével:
Mivel itthon nem játsszák a színdarabot, a hazai közönség elsősorban L. Frank Baum eredeti könyvsorozatából, illetve a legendás adaptációkból – az 1939-ben bemutatott, Judy Garland-féle változatból és a Sidney Lumet által rendezett, Michael Jacksont és Diana Rosst is szerepeltető 1978-as verzióból – emlékezhet Dorothy, a madárijesztő, a bádogember és a gyáva oroszlán útjára a mindenhatónak hitt mágushoz. Az említett feldolgozások erre a négy figurára helyezik a hangsúlyt, míg a mese boszorkányai viszonylag egysíkú karakterek maradnak. A hézagot Gregory Maguire 1995-ben megjelent, a musicalt ihlető regénye tölti ki, amely megfordítja ezt a viszonyt.
A Wicked középpontjában a majdani gonosz boszi, Elphaba (Cynthia Erivo) és a leendő jóságos északi boszorkány, Galinda (Ariana Grande) megismerkedése, valamint lassan kibontakozó, komplex kapcsolata áll. A 2024 végén debütált filmváltozat a musical első felvonását dolgozza fel 160 percben. És itt az első bökkenő: a közel maratoni hossz abszolút indokolatlan. Az első két órában más sem történik, mint hogy a két fiatal nő veszekszik, rivalizál, majd összebarátkozik, és eközben persze ugyanabba a férfiba szeretnek bele, mert nincs is jobb egy szerelmi háromszögnél. Karakterdrámában érthető lenne a jellemek részletes megrajzolására hagyott idő, sőt még egy fantasymusicalben is, ha az egymást követő jelenetek valóban árnyalnák a figurákat. Mi azonban alig tudunk meg új dolgokat a szereplőkről: Galinda hiú, felszínes, az esetek többségében önző, Fiyero herceg (Jonathan Bailey) jóképű szabálykerülő, a Shiz Egyetem többi diákja pedig pincsi módjára követi a bálkirályt és a bálkirálynőt.
Az egyetlen igazán komolyan vehető figura a főhősnő (vagy inkább antihősnő), Elphaba. Veleszületett zöld bőrszíne miatt kiskora óta csúfolják és kiközösítik, még a családja sem fogadja el. Egy tanár azonban felismeri a varázslótehetségét, és magánórákon igyekszik neki megtanítani, hogyan kontrollálja veszélyesen nagy erejét. Eddig nem túl izgalmas alak: a külcsínt képviselő Galindával szemben az ész fölényét szimbolizálja, már-már tanmeseként jelezve, hogy a belső értékek fontosabbak a szépségnél. Szerencsétlenül kiaknázatlan marad szarkasztikus humora, ami csak néhány elvétett megjegyzésben csillan fel.
Nem Elphaba csípős nyelve az egyetlen felderítetlen mozzanat. Rendkívül érdekes társadalomkritikai vonzata van a beszélő és gondolkodó állatok ellen indított hajtóvadászatnak, ami párhuzamba állítható a főhőst érő diszkriminációval, aki akaratlanul is sorsközösséget vállal a hangjuktól lassacskán megfosztott élőlényekkel, hiszen mind ugyanannak a rasszizmusnak az áldozatai. Sajnos ez a történetszál nem kapta meg az őt megillető hangsúlyt, pedig az lehetőséget adott volna a filmnek arra, hogy a fikció eszközeivel megszólítsa a valóságot, és egy vadul aktuális témáról beszéljen nem is annyira burkolt jelképekben. Arról nem is beszélve, hogy az Elphabát alakító Erivo nigériai származású, ami újabb aktuális jelentésréteggel gazdagítja a sztori mássággal és megbélyegzéssel foglalkozó vonulatát.
A vontatott cselekmény az utolsó harmadban felgyorsul, és az énekes-táncos tömegszekvenciák után kapunk egy-két mozgalmas akciójelenetet, valamint az első információmorzsák is megérkeznek arra vonatkozóan, hogyan válik a jó szándékú Elphaba gonosz boszorkánnyá. Óz birodalmát hatalmi játszmák és manipuláció tartja össze, amelynek ő nem hajlandó az eszközévé válni, így a vezető pozícióban lévők néhány jól irányzott szóval rákenik a bűneiket. Fájdalmasan pontos rajza ez az igazság elferdítésének, az átkeretezésnek és az eltörléskultúrának.
Számos hibája ellenére sok szép pillanata is van a filmnek, habár ezek inkább eszmei értékükkel tűnnek ki, és nem a minőségükkel. A Wicked többször odakacsint az eredeti Óz-történetre: utal az altató hatású pipacsokra, megmagyarázza, miért sárga a Smaragdvárosba vezető út, vagy hogy miért szárnyas majmok kísérik a nyugati boszorkányt. A nosztalgikus utalások keltette ahaélmény felrázza a nézőt, amire nagy szükség is van, mert a film leggyengébb pontja a dramaturgiája. A problémát nem a musical cselekményének kettészedése okozza (a második felvonást feldolgozó folytatás novemberben érkezik), hanem az arányok elvétése.
Persze az is lehet, hogy műfaji és adaptációs problémáról van szó: nem biztos, hogy ami színpadon működik, filmen is megállja a helyét. A színházi produkciók megismételhetetlensége, itt és most jellege olyan varázslatot szül, amit még a leghatásosabb film sem képes újraalkotni. Egy zenés előadás pedig prózai társainál jobban igényli a csodát, mert a cselekménye és a mondanivalója a dalokhoz képest gyakran másodlagos. A Chu-féle Wicked szereplői komoly énekes-táncos teljesítményük ellenére sem tudtak varázsolni, a zene nem takarja el a mű nyilvánvaló hiányosságait. Egy-két kivételtől eltekintve: például a filmet záró, Cynthia Erivo által előadott Defying Gravity könnyen áttöri a negyedik falat, és olyan katarzisélményt nyújt, ami majdnem elfeledteti a korábbi malőröket. De csak majdnem.
A Wicked mindennek ellenére látványos, technikailag magas színvonalú film, és a musical rajongói valószínűleg élvezni fogják – már csak azért is, mert egy rövid epizód erejéig az eredeti Broadway-előadás két főszereplője, Idina Menzel és Kristin Chenoweth is feltűnnek. De aki nem nosztalgiavonatra, hanem feszes és tartalmas mozgóképre szeretne jegyet váltani, inkább másik filmet válasszon.
