Persze nyilván borzasztó nehéz százöt percbe sűríteni nyolcvanhat évet és egy teljes politikai pályafutást, de azért ennél a kísérletnél még egy bádogember fantáziájával is el lehet képzelni jobb megoldást. A Vaslady ugyanis leginkább tételmondatok deklarálásával szeretné megvalósítani a vállalt feladatot: Thatcher mély levegőt vesz, és kijelenti, hogy például ?soha, semmilyen körülmények között nem szabad terroristákkal egyezkedni?. Így aztán olyan a forgatókönyv, mintha a túlbuzgó dramaturg a teljes szövegből csak a fejezetek címeit hagyta volna meg. De aztán túl rövid lett a játékidő, úgyhogy amely ötletek a legjobban tetszettek a rendezőnek, azokból időről időre reprízeket láthatunk, és még a mozijegyet sem kell érte kétszer megvenni, szóval tiszta haszon.
Lehetett volna ? gondolja a bádogember ? például kiválasztani pár különösen ellentmondásos intézkedést az életműből, és azokat fejteni ki bővebben. Vagy lehetne ? kontráz Phyllida Lloyd ?, hogy az összes felmerülő téma szóba kerül a filmben ír politikai foglyoktól az EU-ellenességig, de egyikről sem hangzik el több egy-egy apró utalásnál, nehogy valami megfeküdje szegény hülye néző gyomrát. De akkor legalább legyen egy feminista vonulat a filmben ? rimánkodik csekély értelmű emberünk. Én ahhoz sajnos butácska vagyok ? így a válasz, az eredmény pedig egy nő, aki azért juthatott be a Parlamentbe, mert elmagyarázta a férfi képviselőknek, hogy az országot ugyanúgy kell vezetni, mint egy háztartást, és akinek nőként az a két legfőbb problémája, hogy van-e kalapka a fején, és hogy nem hanyagolja-e el a férjét; de hogy ezeken kívül mit jelent első női miniszterelnöknek lenni, rejtély marad.
De ha nem a korrekt ismeretterjesztés a film célja, akkor mi? Hogy bemutasson egy szegény bolond nénikét. A filmidő legalább felében ugyanis egy nyolcvanhat éves, a férjét gyászoló Margaret Thatchert látunk, aki azt hiszi, hogy együtt reggelizik a férjével, pedig egyedül van a szobában, és akit az ápolónak nem szabad egy percre sem magára hagyni. A Vaslady élete tehát szépelgő, modoros és bőven túlírt melodrámává alacsonyodik ? ráadásul abból is a legközhelyesebb fajtává. Tudják, amikor a hallucinációktól gyötört betegnek csak szépen el kell határoznia, hogy elfogadja a látomások valótlan mivoltát, és ha ez megvan, akkor az illető hallucináció fogja a kalapját meg a kisbőröndjét, és kisétál az ember életéből (a szó szoros értelmében). Nem csak politológusnak és történésznek, de pszichiáternek sem adták oda a forgatókönyvet ellenőrzésre, az egyszer biztos ? így pedig kár is szót ejteni a főszereplő Meryl Streep jó játékáról, mert olyan az a filmnek, mint halottnak a csók.
Sok módja van egy életrajzi film elkészítésének ? Phyllida Lloyd remek oktatófilmet rendezett arról, hogyan ne fogjunk hozzá semmiképpen sem.
