A francia rendező kivételes merészséggel nyit egymásba külsőt és belsőt, színházit és civilt: mindez kiderült munkásságát firtatva a világhálón. Színpad az erdőben, egy tavon, jelen esetben pedig téli erdő behavazott tisztása a színen. Egy ? mint megtudtuk ? 1990-es évjáratú, törtfehér Citroën, utánfutóval. Előbbiben négy, utóbbiban további két, lepattant rocker, idővel egy félig téliesített, Metallica-pólós, félig polgárosodott, de azért belevaló nagymama. Doboz sörök, chips, vastag, felcsavarható és később felcsavart szőnyegben műhó.
Európának ezen a táján egészen speciális emlékeket ébreszt, csiklandó röhögésre késztet Quesne hat, bambán tébláboló, bőrbe-farmerba öltöztetett, hosszú loboncú, kivénhedt metálos figurája. Akárcsak a közéjük érkező, szolid, szemüveges néni, Metallica-pólóban. Látványuk részletgazdag és roppant prózai, az álomszerű cselekménysor, melyet bemutatnak aztán, pont emiatt válik igazán zavarba ejtővé. A civilség irrealitásba csavarodik, mikor a hatok az Isabelle nevű jövevénynek (aki nem is tudni pontosan, hogy keveredik közéjük itt, az Isten háta mögött, hogy megpróbáljon segíteni a lerobbant verda felélesztésében) elkezdik kipakolni a szűk csomagtartó tartalmát, majd aztán akkor, mikor beeresztik a bűvös utánfutóba. Utóbbi kicsomagolva, üvegfalú terráriumként (v.ö.: Vivárium, a társulat neve) világlik aztán a tisztáson. Turné van emlegetve, ami a bedöglött kocsival kútba hullik, de nem zenészeket látunk, hanem valamiféle vén gyerekekből összeállt mutatványosbandát, akik ?Amusement Parkot?, szórakoztató vidámparkfélét készülnek felállítani. Ventilátor, asztali csobogó, damilon lógó, széljárástól mozgó parókák (?láthatatlan emberek?), szappanbuborék-fújó gép, kézi hóágyú az eszközeik. Utóbbit Isabelle-nek bemutatva egyikük megjegyzi: ezzel fújtuk le ezeket a fákat is, s a látványos díszleterdőre mutat. Kint is vagyunk, bent is vagyunk. Eredeti, kikacsintós fogás.
Idővel azonban észreveszem magam, hogy a mögöttem ülő, fennhangon rém ostobaságokat beszélő lányok reakciói jobban lekötnek, mint maga az előadás. A színészek brutális francia akcentussal, angolul beszélnek, olykor szinte érthetetlenül: a két lány minden második szavukat vihogva ismétli, másfél órán át, majd undorkodva taglalja, milyen lomposak ezek ott a színpadon, fúj. Ha van erőssége Quesne darabjának, akkor ez az: a szokatlan pontokon megfigyelhető, erőteljes kidolgozottság. Hogy szinte érezni a lepukkantak szagát, minden pillanatban. Hogy az akcentus bizony játszik. Hogy ezek tényleg ülhetnének (persze, évekkel ezelőtt) valamely pesti kocsmában is, sörrel a kezükben, a botrányos angolsággal előadott sztori közepén. Az illúzió tökéletes, a bűvös holmik némelyike tényleg elképeszt, a rejtelmes egészet pedig tényleg átjárja valami sutaság, esendőség, érthetetlenség, édeskés és kisszerű szomor. A melankólia.
