Ha jól tudom, akkor a 33. éve rendezik meg Magyarországon a kiállítást. Nyilván vannak aktualitások, de hogyan lehet minden évben újdonságot hozni?
A World Press Photo 1955-ben alakult meg Amszterdamban. Azzal a céllal, hogy minden évben megrendezzen egy kiállítást az előző év legizgalmasabb képeiből. Először ez egy holland pályázatnak indult, de akkora sikere volt, hogy elkezdett növekedni, és nemzetközivé vált. Ez azt jelenti, hogy a világ minden tájáról pályáznak. A World Press Photo úgy működik, hogy mindenhol meghirdetik, majd százezer nagyságrendű fotó érkezik be öt-hatezer fotográfustól. Olyan mérhetetlen mennyiségű képanyag, amelyet egyáltalán nem könnyű átnézni és pártatlanul elbírálni. Mint egykori zsűritag, mondhatom, igen fontos az is, hogy kikből áll a zsűri, és milyen szempontok alapján döntenek. Tizenkilencen vannak, köztük szerkesztők, fotóriporterek, a szakma legelismertebb figurái. Két hétig össze vannak zárva, ezt elképesztő élmény megélni. Nekem a legnagyobb iskolám volt. Együtt dolgoztam például a Time, a Life és a Stern, a legnagyobb magazinok képszerkesztőivel.
A zsűri elnöke az, aki tisztázza a szempontokat. Idén például Gary Knight fotográfus volt az elnök, aki számomra nagyon rokonszenvesen föltette azokat a kérdéseket, hogy mi alapján döntsünk: A világpolitikai események fontosságát, vagy az azokról készült fotókat ítéljük meg? A választás nem könnyű, hiszen hogyan vélekedünk például a családon belüli erőszakról, ha Amerikában, vagy ha Afganisztánban történik? Mi a nagyobb esemény: a palesztin-izraeli összeütközés vagy egy Közép-afrikai mészárlás, esetleg egy tájfun Haitiban? Nagyon nehéz az események alapján értékelni, miközben a média mégiscsak ezt teszi. Minden médium aszerint ad prioritást egy-egy eseménynek, hogy közönségére mi hat a legjobban az adott területen. Például lehet, hogy Magyarországon nem kapott akkora visszhangot, amikor Bangladeshben több mint 1100 áldozata volt a túlterhelt varrógépgyár épületének összeomlásakor. Számomra a legérzelemdúsabb kép Bangladeshben készült. A mentések során a törmelék alatt találtak egy párt, akik átölelkezve voltak a romok alatt. Gyönyörű, és fantasztikus képnek találom. Úgy érzem, hogy az elmúlt évekhez képest idei az egyik legkiegyensúlyozottabb kiállítás. A jövő évre pedig még drámaibb kiállítás várható, hiszen már most sok olyan esemény történt a nagyvilágban, ami nagy hangsúlyt kaphat a pályázaton.
És akkor hogy történik a válogatás?
Kategóriánként válogatják szét a beérkezett képeket. (A válogatáson kategóriák vannak, és ezek szeparálják a képeket.) Hogy két szélsőséges példát említsek a hot news, a váratlan hírek és a természetfotó kategóriája. Ám a természetfotóknak is kell valamilyen hírértékkel bírniuk, az pusztán nem elég, hogy szépek. A legszebb természetfotóknak nagyon súlyos környezetvédelmi üzenete is lehet. Ilyen például az úgynevezett Fekete-háromszög terület környezeti képe. Magam is jártam ott, ez a cseh-lengyel-német határ háromszöge, ahol elképesztő környezetrombolás ment végbe. Az állatfotóknak is mindig több az üzenetük, mint hogy aranyos cicákat akarunk bemutatni ? amiket persze mindig nagyon jól fogad a közönség. Az itt látható állatok vagy nagyon ritkák, kiveszőfélben vannak vagy pedig veszélyeztetettek. A tavalyi kiállításon például védett állatok vadászatáról lehetett riportot látni. Mindig van valamilyen társadalmi, gazdasági, vagy egyéb jelentése azoknak a kategóriáknak is, amelyek nem feltétlenül a súlyos hírekhez kötődnek.
A World Press Photo képeinek másik sajátsága, hogy beavatkozás nélküliek, mivel a sajtó etikája megtilt minden lényeges változtatást. Kicsit korrigálhatom a kontrasztot, vagy sötétíthetek, világosíthatok, de nem lehet mondjuk photoshoppal hozzátenni, vagy elvenni valamit. Amit itt látunk, az a kendőzetlen valóság. És akkor fölmerül a kérdés, hogy miért mutatjuk a tömeges vérengzéseket, vagy a hatalmas katasztrófák legdrámaibb jeleneteit? Ilyenkor mindig érdemes elgondolkozni azon, hogy élhetünk-e behunyt szemmel, és hogy milyen lehet annak, aki végigéli azokat az eseményeket? A fotóriporterek sokszor az életüket kockáztatják azért, hogy bemutassák, mi történik a világban. Nem a pénz, hanem sokkal inkább a hivatástudat a motiváló erejük. Ha ők nem mutatják meg mi történik, akkor a világ nem tud róla, és nem is lesz segítség ott, ahol arra szükség lenne. Emlékszem arra, hogy korábban egy amerikai magazinnak csináltam a Dunáról egy nagy képriportot, melynek során végigjártam a Dunát a forrástól a Deltáig. Aztán valahonnan kiderült, hogy a Deltánál van egy lepratelep, amiről senki sem tudott, mi is alig találtunk oda. Azáltal, hogy mi valamit publikálhattunk róla, hozzájuthattak olyan gyógyszerekhez, amelyekhez enélkül nem sikerült volna. Minden ilyen publikáció mögött van egy olyan szándék is, hogy hátha tudunk segíteni valamin, vagy valakin, azokon az embereken, akik rászorulnak.
Milyen kategóriák vannak még?
Vannak még például a nem megrendezett események, vagy a minden napi élet (daily life), amely egy kicsit mélyebb áttekintést nyújt. Nem adott esemény, hanem egy fontos ügy végigfényképezése. A kategóriák közé tartoznak a megrendezett és a meg nem rendezett portrék is, ami most teljesen újnak számít. Régebben volt művészet kategória is, az viszont megszűnt. Két évtizeddel ezelőtt még humor is volt, ma már nincsen.
Van kedvenc képe?
A vak albínókat ábrázoló kép szerintem fantasztikus. Mindig azt keresem, hogy mi volt az elmúlt év eseménye, milyen izgalmas arcokat, vagy fontos embereket látok viszont, akik a tavalyi évben szerepet játszottak. Az ember minden képnél csak áll, és el tud gondolkozni, és beleélni magát abba a helyzetbe, amit lát. Vannak olyan képriportok, amelyek évről évre visszatérnek, mint például az elmegyógyintézet. Ha az ember megnézi ezeket a fotókat alaposan, akkor látni az apró gesztusokat, indulatokat és a belső üzeneteket is. Ez az, amit nagyon szeretek ebben a kiállításban. Talán a népszerűsége is ennek köszönhető, hogy nincs még egy fórum, ahol az ember igazán át tudja tekinteni, mi is zajlik körülötte. Kis villanásokat kapunk az internetről, televízióból, rádióból, de ennek ellenére nem vesszük észre azokat az eseményeket, amelyek meghatározzák a világban való életünket. A World Press Photo alkalmával minimum egy órára az vesz körül minket, ami valójában történik a nagyvilágban.
