A World Press Photo idén nem enged levegőt venni
Megtört gyerekek, klímaváltozás és a legmegrázóbb és leginspirálóbb képek háborúról, reménytelenségről, emberi kitartásról: a World Press Photo vándorkiállítása Budapestre érkezett. A nemzetközi fotóriporteri szakma legelismertebb és legmeghatározóbb tárlata november 9-ig látogatható a Biodómban.
Az igazságnak szemtanúkra van szüksége. Ebben van óriási szerepe a World Press Photo pályázatnak a világban zajló, olykor a fő hírsodortól távoli történések bemutatásával, a fotográfusok és a nyilvánosság oktatásával és a sajtószabadság védelmezésével. A World Press Photo Foundation egy globális platform, amely összekapcsolja a sajtófotósokat, dokumentarista fotósokat és a világ közönségét megbízható történetmesélésen keresztül – ami valljuk be, 2025-ben, a kép- és videómanipulálás virágkorában óriási érték.
A World Press Photót 1955-ben alapította egy csoport holland fotós, akik a World Press Photo pályázatot szervezve be akarták mutatni a nemzetközi közönség számára a munkájukat. Azóta ez a pályázat a világ egyik legtekintélyesebb versenyévé nőtte ki magát, a versenyt szervező alapítvány pedig a mai napig egy kreatív, független, nonprofit szervezet, amelynek székhelye Amszterdamban található és amely milliók számára tesz láthatóvá olyan emberi sorsokat, amelyek jóval távolabb mutatnak puszta hírképeknél.
Mint minden évben, ezúttal is a világ pillanatnyi állását mutatja be a nyertes képekből rendezett, a Biodómban látható kiállítás szeptember 26. és november 9. között.
Történetmesélés mindenekfelett
A bemutatott fotók a világunkat ma leginkább foglalkoztató kérdéseket járják körül: háborús konfliktusok, politikai feszültségek, válságok, klímaváltozás, migráció, családi történetek és élővilág – bár utóbbi elég elenyésző.
A World Press Photo Foundation 2021-ben drasztikus döntést hozott annak érdekében, hogy globálisabb és jobb földrajzi egyensúlyt biztosítson: regionális stratégiát vezetett be, megváltoztatva az éves pályázat és a bírálat teljes korábbi szerkezetét. A pályázat eldobta az addigi kategóriáit, és hat világrégióra osztotta a befutó munkákat – Afrika, Ázsia, Európa, Észak- és Közép-Amerika, Dél-Amerika, valamint Délkelet-Ázsia és Óceánia.
A pályázatokat tehát immáron ötödik éve abban a régióban bírálják és díjazzák, ahol a fotók és történetek készültek, nem pedig a fotós nemzetisége alapján. Minden régiónak három kategóriája van: egyedi képek, képriportok és hosszú távú projektek. Ezek a kategóriák pedig olyan pályázatokat fogadnak el, amelyek híreseményeket, eseményeket és azok következményeit, valamint társadalmi, politikai és környezeti kérdéseket vagy megoldásokat dokumentálnak.
A törekvés egyértelmű: a klasszikus hírfotó háttérbe szorul, a dokumentarista anyagok kerülnek fókuszba, hiszen külön díjazzák a hosszú távú, akár éveken át készülő munkákat. Ez a trend a felgyorsuló hírfogyasztás és vizuális tartalomdömpingben igencsak pozitív fejlemény, mindazonáltal sokaknak – így például nekem is – fájóan hiányzik több, korábbi kategória jelenléte. Nincs többé külön természet, portré vagy éppen sportfotó, noha ezek a műfajok is szerves részei a sajtónak, ahogy az életünknek is. Ami marad, az az emberi szenvedés és végeláthatatlan küzdés – nyilvánvalóan megfontolt, edukációs szándékkal –, az ember pedig úgy érzi a képeket végignézve, hogy bár feljöhetne a felszínre egy kis levegőért.
Népvándorlás, fegyveres konfliktusok és csendes drámák
A pályázatra idén 3778 fotográfus 141 országból összesen 59 320 fotót küldött be, amelyből végül 31 ország 42 fotográfusát díjazták. Bár az év során rengeteg fotót és videót láthatunk a médiában Gázáról, Ukrajnáról, Kenyáról, Eritreáról, Grúziáról, Haitiről, Afganisztánról, Mexikóról, Mianmarról vagy Salvadorról, így egyben, ilyen művészi szinten kivitelezve viszont gyomron vág.
Még az elvileg pozitív képek mögött is az igazságtalanság, nyomor vagy éppen erőszak bújik meg. Mosab Abushama Az élet nem áll meg című fotóján egy pisztolyt tartó vőlegény fotója készül Szudánban, ahol szokás, hogy lövésekkel köszöntsék az ifjú párt. A kép egyszerre jelképezi a házasságkötés örömét és a háború hétköznapjait. Aztán vannak olyan sorozatok, amelyeknek például ez a címe: Egy hely a meghalásra, ahol végstádiumú betegek töltik utolsó óráikat. Vagy éppen Santiago Mesa sorozata, amelyben egy kolumbiai nomád őslakos népet látunk, akik folyamatosan diszkriminációval és kiközösítéssel szembesülnek, miközben a helyi félkatonai erők elől menekülnek.
Női próbababák fejét zacskók takarják: Kiana Hayeri sorozata az afgán nők szelíd ellenállását mutatja be, akiknek az iszlám fundamentalista tálib kormány megtiltotta, hogy általános iskolánál tovább tanuljanak vagy hogy szabadon találkozhassanak. Musuk Nolte képén egy férfi áll a kiszáradt Amazonas medrében: a folyó vízszintje rekordalacsony az éghajlatváltozás következtében súlyosbodott aszály miatt. John Moore képén kínai menekültek melegednek a hideg esőben, miután átlépték az amerikai–mexikói határt, míg Jae C. Hong fotója egy koreai örökbefogadási csalást mutat be és hívja fel a figyelmet az ötvenes évek óta tartó folyamatra. Látunk sorozatokat a haiti válságról, a mianmari katonai puccs utóhatásairól és Szíria elhúzódó polgárháborújáról is.
A háború vesztesei a gyerekek
Az idei év képén, Samar Abu Elouf felvételén egy kilencéves palesztin fiú látható, akinek mindkét keze hiányzik. Mahmoud Ajjour tavaly márciusban sérült meg, amikor az izraeli hadsereg Gázavárost támadta: visszafordult, hogy sürgesse menekülő családtagjait, mire egy robbanás letépte az egyik karját, a másikat pedig megcsonkította. A fotón még csak nem is az amputáció ténye a legmegrázóbb, hanem a kisfiú tekintete, amely nem ereszt, hiszen ő csupán egy kilencéves gyerek, aki több szenvedést látott, mint egy háborús veterán. Egy másik képen egy hatéves ukrán kislány, Anhelina fekszik hanyatt egy ágyon. Halottnak tűnik, de még csak nem is beteg, csak éppen traumatizált. Florian Bachmeier képe szíven üt, hiszen pontosan tudjuk, hogy ezeknek a gyerekeknek az ártatlanságát örökre megtörte az őket körülvevő erőszak.
2022-ben Amber Bracken képe lett az év fotója, amely a kanadai őslakos gyerekeket érintő bentlakásos iskolák brutális történetébe avatja be a nézőt. A 19. századtól kezdve a nyugati gyarmatosítók a helyiek asszimilációjának érdekében az őslakos gyerekek számára bentlakásos iskolákat alapítottak. Ezekben az intézményekben kegyetlen módon szakították el a gyermekeket családjaiktól és közösségeiktől. A tanulók érzelmi, fizikai és szexuális erőszak áldozatai voltak. A 2023-as fődíjat Jevgenyij Maloletka kapta, akinek döbbenetes erejű képén egy sérült terhes nőt, Iryna Kalininát láthatjuk, akit egy hordágyon menekítenek ki a kórházból az ukrajnai Mariupolban, amelyet orosz légi csapás ért. Kalinina gyermeke – aki a Miron nevet kapta a béke szó után – halva született, fél órával később pedig az anya is meghalt. Tavaly egy halott kisgyermeket dajkáló palesztin nőről készült kép nyerte el a nemzetközi sajtófotóverseny fődíjat. A gyászt és veszteséget ábrázoló fényképet a Gázai övezet déli részének egy kórházában készítette Mohammed Szálem.
A dokumentarista fotó és a szabad sajtó egyébként sincs jó helyzetben: 2024-ben legalább 103 újságírót öltek meg világszerte, ezzel ez a leghalálosabb év volt azóta, hogy az Újságírók Védelméért Bizottság (CPJ) több mint három évtizeddel ezelőtt elkezdte nyomon követni az újságírás halálos áldozatainak számát.
Az idei World Press Photo pedig talán éppen ezért még keményebb, mint korábban. A képek nem pusztán dokumentálják világunk állapotát, hanem kérdéseket szegeznek nekünk és mélyen megráznak. Látjuk a pusztítást, ám mégsem a nyers erőszak okozza a legnagyobb hatást, hanem az, ami utána történik. A csendes traumák, a szemekbe zárt fájdalom. Egy-egy testtartás, elkapott tekintet, megtört sóhaj, amit szinte hallani lehet.
