Strém Kálmán azóta már égi koncerteket szervez. Nagy kár, hogy éppen az általa indított, a Haydn Társaság szervezésében megrendezett Haydn Eszterházán fesztivált tüntették el a kastély programjából, hogy éppen ez az, amire most már évek óta nem jut pénz.
Az azonban szerencse, hogy Vashegyi György töretlenül halad a közösen megkezdett úton. A XIX-es sorszám a mostani ciklus mellett azt jelenti, hogy a tavalyi év kivételével, amikor a kastély rekonstrukció miatt zárva volt, évente két nyári hétvégét szenteltek ennek a sorozatnak. Idén a kettő helyett csak egy ilyen szimfóniás hétvége volt. Az elmúlt évtizedben így egy kivételével valamennyi szimfóniát bemutatták már, némelyiket többször is, sőt, amelyiknek két változata van (ilyen a most elhangzott La Roxelane is), azokat is. Az egyetlen, kimaradt szimfónia, a 72-es azért mostohagyerek, mert benne 4 kürtnek kell megszólalnia, ami itt és most lehetetlen vállalkozás, de erről később. Haydn a 104-ből csak a 12 londonit szerezte az angol fővárosban, az összes többit, köztük a hat párizsit is, Eszterházán, Fényes Miklós szolgálatában komponálta, és itt is hangzottak el először. Talán a mostani díszteremben, talán valamelyik másikban, erről még folynak viták, de bármelyikben is, a zenekari apparátus a hely mérete miatt sokkal kisebb volt, mint a londoniaké, meg a modern előadásmódé általában. Az Esterházy-kastélyban az 1780-as évekig a gyakorlat a 3+2+1+1+1 felállás volt, azaz 3 prím, két szekundhegedű, egy-egy brácsa, cselló, bőgő. Vashegyi György ehhez a gyakorlathoz tért vissza, és mivel az Orfeo historikus zenekar, a mű-helyszín-apparátus és hangszer unikális egysége teremtődik meg ebben a sorozatban. Kivételes zenei csemege ez, ami sokkal nagyobb visszhangot érdemelne éppen emiatt itthon és egész Európában, mint amekkora körülveszi. A teljes hitelességnek egy híja van: a kürtök. Haydn korának kürtjeit még nem rekonstruálták. Amiken az Orfeo művészei játszanak, azok az 1700-as évek végének kópiái, a korábbiak - kisebb testűek lévén - valószínűleg könnyedebben szóltak. Emiatt ma úgy érezzük, hogy borul a zenekari hangzás a fúvósok javára. Ezen sokat segítene a most hallottnál kicsit karcsúbb oboahangzás, picit finomabb fagott- és sokkal vékonyabb, de főként tisztább és stabilabb kürthangzás. A nagyszerű három nap egyértelműen leggyengébb pontja ez volt. A két kürtös sajnos több gikszert fújt, mint tiszta hangot, a kezdések bizonytalanul, szőrösen indultak, a fortékban szétfújták a vonósokat, szóval játékuk ezer sebből vérzett. Így nem is érthető az a lelkesedés, amivel a karmester a végén tapsra felállította őket.
A programon az úgynevezett Sturm und Drang szimfóniák hangzottak el, azaz a felvilágosodás neves szellemi áramlata ihlette őket. 1764-80 között keletkeztek, tehát az Esterházyaknál töltött első időszakból valók, és sok a moll hangnemű, mint a Lamentatione, a La passione, a Gyász, a névtelen c-moll és a Búcsú. Mellettük a dúrok: a Merkur és az Alleluja alcímű, a D-dúr, no meg a 63-as sorszámú ?La Roxelane?, amelynek ezúttal a 2. verziója hangzott el.
Az időjárás is közbeszólt, szombattól a rengeteg eső miatti pára kicsit megette a hangzást, csúszkáltak a húrok, elhangolódtak a hangszerek, a művészeknek meg kellett küzdeni velük, tekintettel az autentikus hangszerek bélhúrjaira, amik könnyen magukba szívják a nedvességet. A 9 szimfóniáról egyenként nehéz itt beszámolni. Az összbenyomás jó, eltekintve a már említett kürtproblémáktól. Általános képem az volt, hogy a szenvedélyes, dinamikus kerettételek meggyőzően, temperamentumosan, impresszíven szóltak, ugyanígy a dúr-szimfóniák, a kis apparátus is ideálisan megtöltötte a teret, nyilvánvalóvá téve, hogy annak idején a megfelelő számú zenészt alkalmazta a herceg. A középső, lassú, a mollokban mindig szordínós tételek kevésbé kidolgozottnak és maszatosabbnak tűntek, a piano hangzás nem takarta el a hibákat. A menüett tétel például a Lamentationéban nem volt elég táncos, könnyed, de ezek csak szőrszálhasogatások. A vállalkozás egésze olyan, amit ünnepelni kell, még ha a megvalósítás nem is makulátlan mindig. Hol máshol hallhatnánk ennyi Haydnt, ha egyáltalán, hát még ilyen egyenletesen átgondoltan, az egész hatalmas oeuvre-t egységben átlátva? Néha becsusszan egy-egy műsorba, de ez tiszta véletlen. Haydn nincs a helyén, ami felfoghatatlan. Kiapadhatatlan zsenije árasztotta a sziporkázó műveket. Nem véletlen, hogy Vashegyi György mindössze húszat nem tart állandóan műsorán az Eszterházán komponált szimfóniákból, a többit újra meg újra játssza zenekarával. A most elhangzottakból a Búcsú a legismertebb népszerű zárótétele miatt, amikor a zenészek sorban felállnak és kimennek, így jelezve, hogy a herceg ne bocsássa el őket alkalmazásából, amitől tartani lehetett, illetve, hogy engedje el őket szabadságra. (Hogy melyik volt igaz a kettő közül, arról még vitáznak a zenetörténészek.) A Búcsúban Haydn bitangul elbánt a bőgőssel, szinte lehetetlen fogásokra kényszerítette, olyan magasra komponálta szólamát, de Janzsó György brillírozott szólamában.
Az időjárás is közbeszólt, szombattól a rengeteg eső miatti pára kicsit megette a hangzást, csúszkáltak a húrok, elhangolódtak a hangszerek, a művészeknek meg kellett küzdeni velük, tekintettel az autentikus hangszerek bélhúrjaira, amik könnyen magukba szívják a nedvességet. A 9 szimfóniáról egyenként nehéz itt beszámolni. Az összbenyomás jó, eltekintve a már említett kürtproblémáktól. Általános képem az volt, hogy a szenvedélyes, dinamikus kerettételek meggyőzően, temperamentumosan, impresszíven szóltak, ugyanígy a dúr-szimfóniák, a kis apparátus is ideálisan megtöltötte a teret, nyilvánvalóvá téve, hogy annak idején a megfelelő számú zenészt alkalmazta a herceg. A középső, lassú, a mollokban mindig szordínós tételek kevésbé kidolgozottnak és maszatosabbnak tűntek, a piano hangzás nem takarta el a hibákat. A menüett tétel például a Lamentationéban nem volt elég táncos, könnyed, de ezek csak szőrszálhasogatások. A vállalkozás egésze olyan, amit ünnepelni kell, még ha a megvalósítás nem is makulátlan mindig. Hol máshol hallhatnánk ennyi Haydnt, ha egyáltalán, hát még ilyen egyenletesen átgondoltan, az egész hatalmas oeuvre-t egységben átlátva? Néha becsusszan egy-egy műsorba, de ez tiszta véletlen. Haydn nincs a helyén, ami felfoghatatlan. Kiapadhatatlan zsenije árasztotta a sziporkázó műveket. Nem véletlen, hogy Vashegyi György mindössze húszat nem tart állandóan műsorán az Eszterházán komponált szimfóniákból, a többit újra meg újra játssza zenekarával. A most elhangzottakból a Búcsú a legismertebb népszerű zárótétele miatt, amikor a zenészek sorban felállnak és kimennek, így jelezve, hogy a herceg ne bocsássa el őket alkalmazásából, amitől tartani lehetett, illetve, hogy engedje el őket szabadságra. (Hogy melyik volt igaz a kettő közül, arról még vitáznak a zenetörténészek.) A Búcsúban Haydn bitangul elbánt a bőgőssel, szinte lehetetlen fogásokra kényszerítette, olyan magasra komponálta szólamát, de Janzsó György brillírozott szólamában.
Mégis, talán nem a Búcsú, hanem a Gyász volt a most elhangzott mollok közül a legnagyszerűbb mű, annak minden tétele, de különösen a záró egyszerűen káprázatos, szellemes, gazdag, változatos, hatásos. Sajnos bensőséges, lassú, gyász-tételét itt is szétbombázták a kürtök, de egyébként előadása elsöprő volt. Felejtsük hát el a makulákat és ünnepeljük a kitartó és - ezzel a sorozattal is - kultúrmissziót folytató Vashegyi György karmestert, és nagyszerű csapatát, az Orfeo Zenekart, Esterházy Fényes Miklóst, a zenekedvelő mecénást, meg az ő zseniális háziszerzőjét, a ma méltatlanul háttérbe szorított, saját korában a repertoárok 85 százalékát uraló Joseph Haydnt.
