Az amerikai hétköznapokat legtöbben csak filmek alapján tudjuk elképzelni, te viszont két éve testközelből tapasztalod a New York-i valóságot.
A filmek gyakran az alsó középosztálybeli emberekről szólnak, és mi is azok alapján képzeljük el az amerikaiakat, de a hátterük, vagyis az itteni valóság jóval összetettebb, mint gondolnánk. Miután a férjemmel a Chasing Mavericks című filmet megnéztük, elmesélte, hogy a tökéletes külsejű fiatal szörfös történetét valójában egy szegény környéken élő, egyáltalán nem jómódú családé alapján írták. Mivel a szörfözés ott rendkívül drága sport, árnyalja a történetet, hogy a főszereplő azért engedheti meg magának, mert a víz mellett lakik, és például gyalog is le tud menni a partra, arról nem is beszélve, hogy a strandokat a helyiek felosztják egymás között, ezért csak úgy bárki nem könnyen teheti be oda a lábát.
Rendkívül sematikusan gondolkodunk Amerikáról, de tény, hogy ezeket a finom részleteket csak akkor értheti meg valaki, ha itt él. Mérhetetlen mennyiségű dél- és közép-amerikai bevándorló nyüzsög New Yorkban, sokan csak az anyanyelvükön tudnak beszélni, ezért sok minden négy nyelven is ki van írva az épületekre: angolul, spanyolul, kínaiul és oroszul. Többen úgy menekülnek el a falvaikból, hogy lőnek utánuk, szóval elképesztően durva körülmények közül érkeznek Amerikába. Kevés a pénzük, a legtöbben mosogatással kezdenek, de decens életet tudnak élni.
Eszerint valóban létezik az amerikai álom.
Az az amerikai álom, amelyet mi még mindig dédelgetünk, már a hetvenes években véget ért. Azóta – még ha messze nem is olyan mértékű, mint Európában – recesszió, infláció érezteti a hatását. Az apósom ’57-ben az akkor lehetséges legalacsonyabb, egydolláros munkabérért kezdett dolgozni. Most húsz dollár per óra a legalja New Yorkban. Tudod, mi az amerikai álom? Hogy idejössz, és lehetőséged van akár milliárdosnak is lenni. Ha valamiben tehetséges és kitartó vagy, tudsz keményen dolgozni, bírod a kudarcokat, akkor tényleg bármi lehet belőled. De az USA ma már messze nem az a világ, amikor a szülők megdobták a gyereküket egy házzal és egy kocsival. A fiatalok lakást bérelni is alig tudnak, mert annyira drága. Persze minden állam más: New York és mondjuk Dél-Dakota között óriási különbségek lehetnek.
És mit tapasztaltál az idegenek részéről?
Az esetek többségében borzasztóan segítőkészek. Ha egy helyben toporogsz, odalépnek megkérdezni, hogy eltévedtél-e. Imádnak beszélgetni: ha felveszed a szemkontaktust, a párbeszéd azonnal megkezdődik. New Yorkban iszonyú sokan élnek: csak Brooklyn lakossága négymilliós, így nyilván rengetegféle ember jár-kel az utcákon, és persze vannak köztük veszélyesek is. Az első az volt, amit megtanultam, hogy a metróban sose álljak a peron közelébe, és ha olyan valaki jön szembe az utcán, akit jobb elkerülni, akkor, ha lehet, menjek át a túloldalra. Manhattan tele van rendőrrel, úgyhogy ott nem nagyon támadnak meg, de New York bizonyos környékei, mint mondjuk Jamaica Queens egyes részei, a housing projektek (az államilag támogatott lakhatási program háztömbjei) olyan gócpontok, ahol minden héten lövöldözés történik, úgyhogy azokra a környékekre nem célszerű bemenni. Harlem bizonyos részein sem szállunk ki a kocsiból. Azt hittem, hogy az vagy Bronx úgy, ahogy van, bűnözőktől hemzseg, de ott is vannak álomszép luxusingatlanok: a Hudson partján politikusok is laknak.
Long Island, ahol én élek, szintén egész más: rendkívül nyugodt, barátságos hely. Itt kevés igazán szegény ember él, ezért amikor egyszer hazafelé gyalogoltam a boltból, fel akartak venni, mert azt hitték, hogy elromlott a kocsim. Long Island privilegizált hely, fehérek nem járnak gyalog az utcán. Az itt lakók homokbányász ősökkel büszkélkedhetnek, először holland és német, majd olasz, zsidó és perzsa lakók telepedtek le errefelé. A helyi, rendkívül gazdag indián kultúrából mára csak egy múzeum, a városnevek és évi egy fesztivál maradt. Az a nagyvilági kép, amelyet A nagy Gatsby alapján elképzelünk – bár a történet éppen itt játszódik –, csak egy kis szelete Long Islandnek.
Azt mesélted, hogy magyar közösségekbe is beforogtál. Hogyan sikerült velük kapcsolatba kerülnöd?
Egy barátom összekötött itt élő magyarokkal, akik továbbiaknak mutattak be, és most már egy csomó honfitársammal tartom a kapcsolatot. Végtelenül helyes emberek, de valódi összetartásról csak bizonyos körökön belül beszélhetünk: ilyenek például az előadóművészek, akikkel nekem is szerencsém volt megismerkedni. Szerető, befogadó, gondolkodó, intelligens emberek. Kutatókkal is megismerkedtem, de ez a háló még csak most alakul körülöttem. A helyi könyvtárban számos nyelvtanfolyamot szerveznek, amik a kapcsolatteremtésre is lehetőséget kínálnak. Mentorok dolgoznak a résztvevőkkel, segítenek nekik személyit csináltatni, munkát keresni. A közösségépítő programok kultúrsokként hatnak: vietnami, brazil, tajvani, venezuelai, salvadori csoporttársaim lettek. Mindenki új és ijedt. Kedvesek egymással, mert borzasztóan szeretnének valahová tartozni. Minden sarkon áll egy templom: presbiteriánus, katolikus, protestáns gyülekezeti hely, zsinagóga. Sokszor vallástól függetlenül járnak templomba az emberek, mert jók a közösségek, és mert mindegyik Istenről szól. Az ökumené itt napi gyakorlat.
Szeretsz Amerikában élni?
Igen, nagyon, annak ellenére, hogy a szívem fele a családommal, a pácienseimmel, a kollégákkal, a hallgatókkal otthon maradt, és ez betöltetlen űrt hagyott bennem. Meleg fészekből, nem kiebrudalva jöttem el otthonról, ami nagy különbség azokhoz képest, akik karriert csinálni érkeztek vagy menekültek. Borzasztóan nehéz a kezdet, de azt mondják, ha mindent beleteszel, öt év alatt felépítheted magadat. Én kész karriert hagytam otthon, és nem karriert építeni jöttem ki, ezért ez az idő számomra nagyon hosszúnak tűnik, de örömmel próbálom ki magam az új környezetben, és úgy képzelem, hogy az otthoni munkámban is profitálhatok ebből.
Azért szeretek itt lenni, mert az emberek akkor is pozitívak, ha komoly magánéleti és egyéb gondokkal küzdenek. Iszonyúan figyelnek arra, hogy a hétköznapi életben ne terheljék azokat rá másokra. Nem keserűek, nem rosszindulatúak, hanem támogatóak. Ettől jobb a közhangulat. Soha nem fordul elő olyan, hogy az eladó undok. Itthon ügyintézéskor vagy bevásárláskor általában félünk kérni vagy szóvá tenni valamit, míg ez Amerikában természetes, és az illetékesek mosolyogva segítenek. Az eladók ugyanúgy nincsenek érdekeltté téve az eladásban, mint Magyarországon, ám itt úgy gondolkodnak, hogy ha normálisan viselkednek, megmarad az üzlet és vele a munkájuk. Nem arról van szó, hogy ez itt hazug „keep smiling” álarc, hanem ők tényleg csak a baráti kapcsolatokon belül panaszkodnak. Közben azonban pénzközpontúak, és eszméletlenül keményen dolgoznak – viszont egyetlen munkahelyen meg tudják keresni a megélhetésükhöz szükséges összeget.
Most, hogy megkaptad a zöldkártyát, milyen munkaterveid vannak?
A munkahelyem továbbra is megvan, a PhD-hallgatóimmal továbbra is folynak a kutatásaink, készülnek a publikációk, szóval igyekszem nem elszakadni a hazai szakmai munkámtól. Itt először önkéntesnek jelentkeztem egy hospice-intézetbe, de mivel Magyarországon sokáig dolgoztam haldoklókkal, úgy érzem, hogy most érzelmileg kevésbé megterhelő dolgot kell vállalnom. Szakemberként fontosnak tartom, hogy töltődjem, mert a nehéz változás nem hathat ki a munkámra. Ugyanazt a praxist szeretném felépíteni New Yorkban, mint Budapesten. Szívesen dolgoznék az itt élő magyarokkal és a sokféle kultúrákból érkezőkkel, mert antropológusként, családterapeutaként és kognitív viselkedésterápiás konzultánsként, úgy érzem, segíthetek. A kultúraváltásról, a különféle értékrendek összeegyeztetéséről tapasztalattal, háttértudással rendelkezem. Az az álmom, hogy itt is, otthon is tudjak egy-egy szemesztert tanítani.
Hogyan változtak a kultúrafogyasztási szokásaid?
A színház, a koncertek itt nagyon drágák, viszont sok ingyenes vagy olcsó lehetőséget kihasználunk, például éves bérletet vettünk a művészmoziba, és azzal bármennyit mehetünk. Havi egyszer némafilmes keddet rendeznek, és eredeti zongorakísérettel vetítik a filmeket. Hitchcock- és Kuroszava-hét is szokott lenni. A filmekhez kapcsolódva professzorok tartanak előadásokat: a Barbie bemutatója előtt például genderspecialista beszélt. New Yorkban a nemzeti parkokba is csak belépővel lehet bemenni, és mi azokba is vettünk bérletet. Az állandó lakosok számára sok múzeum ingyenes, a MET-be (Metropolitan Museum of Art – a szerk.) – ahová a legtöbbet járunk – nekünk szintén kedvezményes a belépő. Csak az ázsiai szekció megtekintése órákig tart! A kora amerikai enteriőr, a Tiffany-kiállítás nagy kedvencem. A Cloystersben középkori templomrészletekből komplett kolostort építettek fel csodás falikárpitokkal. Imádom a brooklyni modern művészetek múzeumát! A Hudson szemetéből kiszedett cuccokból elképesztően érdekes kiállítást raktak össze. Orsós László Jakab a saját koncepciója nyomán háromszintes kiállítást nyitott a brooklyni közkönyvtárban, aminek most ő az egyik igazgatója. A MOMA és a Guggenheim is szuper múzeumok, és azokba a helyi könyvtárban ingyenes belépőket lehet igényelni. Szóval ha kultúrát akarsz, New Yorkban rád öntik.
Honnan hozod azt a nyitottságot és bátorságot, hogy ötven felett új életbe kezdesz a bolygó túlsó felén?
Alkati adottság: extrovertált vagyok. Az ilyen ember igényli a társas kapcsolatokat, és önkéntelenül is építi őket. Szeretek barátkozni, amit az emberek megéreznek és viszonoznak. Minden élettörténet mérhetetlenül érdekel: ezért lettem antropológus, ezért kezdtem emberekkel foglalkozni. Imádtam hallgatni a történeteiket, megható, amikor valaki megosztja veled az övét. Amerikában is segít, hogy látják bennem a kíváncsiságot. Azt kell megtanulnom, hogy kordában tartsam, mert nekem is vannak határaim. Az érdeklődés megvan bennem, de több időm és energiám már nincsen. Arra is itt döbbentem rá, hogyan működöm. Mindig arról ábrándoztam, hogy egyszer majd egy idegen kultúrában fogok élni, ahol megérthetem más emberek gondolkodását.
Akkor a te amerikai álmod végül is valóra vált, nem?
Az egyik antropológiai megközelítés szerint egy idegen kultúra belülről történő megélése segít megérteni, miért viselkednek az ott élők úgy, ahogy. Ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha köztük laksz. Az eredeti vágyam egy jó társ, és nem Amerika volt. Az én amerikai álmom általa vált valóra. Boldoggá tesz, hogy ez nekem megadatott, ráadásul úgy, hogy becsülettel felneveltem a gyerekeimet, és amikor kellett, csak rájuk koncentráltam. Úgy érzem, megtettem, ami tőlem telt, és most azt csinálhatom, ami nekem jó, vagyis belehelyezkedhetek egy másik kultúrába, hogy megértsem, a világnak ezen a felén mi miért történik.
Fotó: Zana Ágnes
